Szülők a tönk szélén – Iskolakezdés pénztárcatávlatból

„Hogy ennél a pontnál, amikor a pénztárnál kifizettem egy kisebb afrikai falu éves büdzséjét tanszerekre, legalább  a megkönnyebbült sóhajtás luxusával megajándékozott az ég? Ó, dehogy! Hiszen hátravan még az osztálypénz, amiről újraszavaztunk az első szülőin (és hiába igyekeztem, nem lett kevesebb idén sem), az iskolaalapba való önkéntes (muhaha) felajánlásunk, az osztályterem felújítására szánt részletfizetési lehetőség (hisztérikus kacagás a részemről), az okostábla beszerzésének és felszerelésének költségei, a hosszú szárú nadrágok és meleg pulcsik megvásárlása (hát, nem kinőtték galádul azokat is, amik pedig még milyen jók voltak tavasszal??!).

Itt már azt gondolnád, hogy végre megszánt a sors, és engedett egy kicsit a torkom szorításán, ugye? De nem! Hiszen nyilván kell a gyereknek sportolni is, így egyik nap újabb köteg bankókat nyomok a vívni járó lányom kezébe, másik nap az iskolában délután tollasozni vágyó fiam markába ugyanígy, de hátravannak még a zongora, a szolfézs és a külön angol költségei...

Én meg közben lassan, de biztosan visszarázódok a reggeli rutinba. Reggel összeállítom a gyerekek tízóraiját, amibe kerül egy szép, piros alma, egy tonhalkrémes szendvics, kölesgolyó és egy köteg pénz is. Néha a szendvicset visszahozzák. Olykor az alma félig megrágcsálva kerül elő a táska mélyéről. Csak a pénz az, amit soha többé nem látok viszont.”