Békegalambok után: ennyit a Nobel-békedíjról

Aung San Suu Kyi – nem azért írom le ezt a nevet, hogy újabb nyelvtörőt honosítsak meg a magyarban. A név semmilyen alapműveltséghez nem tartozik hozzá, csak a burmaihoz. Az illető hölgy ugyanis Mianmar (Burma) de facto elnöke, akit épp azért ostoroz a világ, amiért nem tesz valami a rohingja muszlim kisebbséget sújtó népirtás ellen, amit a buddhista többségű ország hadserege hajt végre.

A rohingják száma 1,1 millió – volt, az etnikai tisztogatás kezdete előtt, de azóta már több mint 310 ezren gyűltek össze a határ bangladesi oldalán. Úgy, hogy nem ők az első érkezők, az előző években érkezettekkel tele vannak a menekülttáborok.

Miközben a falvakban szabályszerűen kiírtják és elűzik a népet, aközben Aun San Suu Kyi olyanokat nyilatkozik, hogy nincs itt semmi látnivaló, a Nyugat félretájékozódik, és különben is, a muszlim kisebbség terroristákkal van kapcsolatban, Burma meg biztosítja polgárai biztonságát. 

Aun San Suu Kyire nem pusztán azért haragszik a világ, mert bevédi az etnikai tisztogatást. Hanem azért is, mert ezt úgy teszi, hogy 1991-ben Nobel-békedíjas volt, amiért küzdelmeket folytatott a katonai junta uralma ellen. Neve az 1988-as felkelésekkor lett ismert, 1990-ben pártja 81 százalékkal nyert a választásokon, de a hadsereg nem adta át a hatalmat. 1989-től 2010-ig házi őrizetben tartották, így politikai fogolyként joggal vívta ki a világ elismerését és lett morális tekintély. A 2010-es választásokat bojkottálta, a 2015-ösön pártja 86 százalékkal nyert. Mivel férje külföldi, ezért a törvények szerint elnök nem lehet, de létrehozták számára az államkancellári pozíciót. A hadsereget persze igazából nem lehetett teljesen kiütni a hatalomból, így Aung San Suu Kyi kénytelen azzal közösködni. 

Hogy a népirtás ellen miért nem tesz semmit és miért védi meg, azt nem tudni pontosan – hatalomtechnikai okokból, vagy előjött belőle a buddhista? Fene tudja. Találgatni nincs sok értelme. Négyszázezer aláírás gyűlt össze, hogy visszavonják a Nobel-békedíját, ám a Nobel-bizottság leszögezte, hogy a díj nem vonható vissza. 

A felelősségét viselő – vagy épp nem viselő – politikussá avanzsált, egykori ellenálló mostani viselkedése

S a díj történetében nem ez az első, kétségekre okot adó díjazás. A burmai ellenálló annak idején legalább rászolgált a díjra, csak későbbi pályafutása tette arra méltatlanná – ha azzá tette.

A Nobel-békedíj nem 2017-ben vált komolytalanná, hanem akkor, amikor 2009-ben biankó-csekként megkapta az épphogy megválasztott Barack Obama. A hivatalos indoklás szerint „a nemzetközi diplomácia megerősítéséért és a népek közötti együttműködés elősegítéséért tett erőfeszítéséért”. Ez nyilvánvaló kamu volt, tekintve hogy azelőtt Obama chicagói aktivista, ügyvéd, alkotmányjogász, egyetemi tanár, illinois-i és szövetségi szenátor volt, semmi több. Kortársai közül csak egyvalaki lett kevesebb politikai-kormányzati tapasztalattal elnök, mégpedig mostani utóda, Donald Trump. A nemzetközi diplomácia megerősítéséért és a népek közti együttműködés elősegítéséért nem sokat tett, hacsak nem az amerikai törvényhozás külügyi bizottságának mezei tagjaként – amit tisztelettel kétlünk. Elnöksége kezdetén persze máris megkezdte a tartós világbéke felépítését, pusztán akisugárzása által és az enyhülési politikával – de ki látott már olyat, hogy egy épp kezdő elnöknek lepasszolnak egy békedíjat? A chicagói feketék szabadidejének szervezéséért, illetve tanári kvalitásaiért bizonyosan megérdemelhet valamilyen kitüntetést, de azt nem Nobel-szinten szokás díjazni. Szóval a biankó-csekk annak szólt, hogy az elnök fekete – márpedig éppen a baloldal szokta hirdetni, hogy nemzeti, faji, nemi hovatartozás nem érdem kérdése. Másrészt a biankó-csekk annak is szólt, hogy Obama enyhülést ígért, csapatvisszavonást, békés(ebb) rendezést. Ezt meg is tette, de a világ, s főleg Szíria, nem járt vele jól.

Aztán itt van az Európai Unió 2012-es Nobel-békedíja, amiért „több mint hat évtizede segíti elő a béke, a megbékélés, a demokrácia és az emberi jogok előmozdítását Európában”. Nem létezik, hogy a bizottság nem bírt találni egy természetes személyt, aki valami veszélyesebb terepen dolgozik Európánál, s azt sem mondhatnánk, hogy a Nobel-bírák számára létszükséglet volt az EU-nak való benyalás. Azóta az EU folyamatos válságban van, kapja az ívet, jogosan-jogtalanul, rendesen. Kétségtelen, hogy legalább papírja van róla, hogy előmozdította a béke ügyét, azt lobogtathatja a kritikusok előtt. 

Aztán ott van a világvége-hangulatot előmozdító Al Gore 2007-es Nobel-békedíja, amit az éghajlatváltozás kapcsán homályban élő milliók felvilágosításért kapott – nem mintha nem dőlt volna már minden nap akkor is a médiából a klímaváltozás, már akkor is morálisan aggódtunk az olvadó északi sarki jég, a leszakadó jégtáblán kérdőn maga elé néző jegesmaci, a süllyedő szigetek, Florida, a kihaló állatfajok és a (nem létező) pekingi levegő miatt. Kár, hogy két évvel később kitört a klíma-gate, a kiderült, hogy a University of East Anglia nemzetközileg nagyon fontos klímakutató intézetében tudományosra egyenesítették ki az előző évszázadok-évezredek kisebb-nagyobb klímaváltozásait mutató grafikonok vonalait, meg előre lebeszélték, hogy a felmelegedést nem kizárólag az ember tevékenységének tulajdonító („felmelegedéstagadó”) kutatók cikkeinek közlését jól megtagadják – ha ugyanis azok nem jönnek le az „elismert” szaklapokban, akkor lehet mutogatni, hogy a tudományos közösség kiveti magából az „olajcégek által fizetett” árulókat. 

Totális vicc Wilson elnök békedíja (1919 – Wilson amúgy rasszista filmeket vetített stábjának a Fehér Házban), Jimmy Carter díja, az ENSZ sokadik díja Kofi Annan ENSZ-főtitkárral közösen (2001, indoklás: „egy jobban szervezett és békésebb világ érdekében végzett munkájukért”, aha), és még sorolhatnám. A díjazottak között se szeri, se száma a különféle békeszervezeti titkároknak. 

vagy éppen ugyan az életüket nem kellett félteniük unalmas politikusként, de tető alá hoztak egy-egy békeegyezményt. Ezek tényleg komoly teljesítmények. (Utóbbiak közül az egyik Henry Kissinger, aki a vietnami békekötésért kapta a díjat, de máig sokan kritizálják ezért a testületet). 

Nagy vitákat váltott ki, hogy megkapta a díjat Gorbacsov, Jichák Rabin, Simon Peresz és Jasszer Arafat; és persze sokaknak lennének alternatív jelöltjeik, akik nem kaptak díjat, de állítólag kellett volna: Gandhi, II. János Pál, Václav Havel, satöbbi. (Csodálkozom, hogy Gandhi nem kapott, azon viszont nem csodálkozom, hogy a pápa nem kapott – habár szimpátiáim a pápához húznak, a Gandhi-kultuszt meg nem értem.)
Bizonyára a bírák azt mondanák, amit a politikusok is szoktak, s joggal: nincs tökéletes döntés, kritikusok mindig lesznek. A hibahatár azonban így is erős, az eddigi díjazottak listájáról első ránézésre a felét kiszórnám. Nem néhányat – hanem a felét. 

Leginkább viszont egyszerűen megszüntetném a díjat. A Nobel-békedíjasoknak amolyan szekuláris szenteknek kellene lenniük: tisztának, katharnak maradni azonban eléggé nehézkes ebben a világban, mint azt a burmai hölgy példája is mutatja. A díjvisszavétel ezzel együtt hülye ötlet, hiszen ha valaki valamiért megkapta, az a teljesítmény nem lesz semmissé akkor sem, ha később méltatlannak bizonyul az illető a kitüntetésre. 

Szent Ágoston elég sokat elmélkedik a Civitas Deiben a politikussorsról. Nyomában az első évszázadok teológusai sokat kínlódnak azon, hogy lehet-e szent egy politikus – sőt, hogy egyáltalán üdvözülhet-e. Ezért aztán az anyaszentegyház meglehetősen ritkán avatott szentté politikusokat – a legutóbbi időkig ezen királyokat kell érteni.

Felel rá persze az emberfia: „kardot hoztam, nem békét”. Ennek fényében aztán elnöki éveit megkezdő politikusnak adni békedíjat, az különösen pikáns. Másik kérdés: aki az elnyomás ellen küzd, biztos, hogy békésen és a békéért küzd? (Talán, áttételesen, igen – Szent Ágoston: a béke a rend nyugalma). 

Persze akad pár szentté tett lovagkirály, királyeszmény, nálunk rögtön Szent István és Szent László. De ez a dolog természetéből fakadóan – a boldoggá, szentté avatás a mennybe jutást hivatott „hivatalossá tenni” – posztumusz kitüntetés. Aki tehát rászolgált a szentségre, az később már nem fog méltatlannak bizonyulni. Egyébként meg: jelen állapotában valószínűleg sem a szentség, sem a Nobel-békedíj nem izgatja.  Az egyház intézményeket elvből nem emel oltárra, tudva tudván, hogy az intézményeket is emberek alkotják, vezetik. Meg hát: az intézményeknek nincs lelkük.

A Nobel-békedíj nemes próbálkozás volt, és még csak kantiánus kitüntetésnek sem kell elkönyvelnünk, hiszen az egy konkrét szituációban való küzdelem a békéért nem feltétlen az örök világbéke elővételezése. De az Al Gore- az Obama-, az EU- és az Aun San Suu Kyi-díj fényében meglehetősen komolytalanná vált a nobeliánus békedíjazás. Látva a gyakran erőltetett, általános indoklásokat, biankó-csekkeket és utólag etnikai tisztogatást védő békeharcosokat, lehet, hogy jobb lenne véget vetni a Nobel-békedíjnak elnevezett globális udvariaskodásnak.