A Nyugat alkonya és az Orbán–Putyin-viszony

„Magyar részről kevésbé nyilvánvaló, hogy mi motiválja a barátkozást Putyinnal. Ami halovány remény volt gazdasági haszonra az oroszokhoz való közeledésből, az az elmúlt években a szankciókkal és Oroszország meredek gazdasági lejtmenetével lényegében szertefoszlott. (Már a tízmilliárd eurós paksi hitel finanszírozása is kérdéseket vet fel Moszkvában.) Orbánnak nyilván nincsenek illúziói a magyar népesség nyugati elkötelezettségét vagy az EU-s források helyettesíthetetlenségét illetően. Egyensúlyozni próbál – ezt tudják a Kremlben is –, de nyugati elköteleződésünk fényében az egyensúlyozás állandó kompenzációt jelenthet csupán. Ahogy nyilván tudja azt is, hogy a magyar tárgyalási pozíció rendkívül gyenge, legyen szó akár gázról, akár a metróról, akár Paksról, éppen mert a vendégszeretetünkön – és annak szimbolikus jelentőségén, az egység megbontásán – kívül semmit sem tudunk adni az oroszoknak.

Persze Orbánnak is származhat némi belpolitikai haszna a kapcsolat szimbolikájából. Szeretjük vagy sem, Putyin nemzetközi popsztár, és aki vele mutatkozik, egyszerre remélhet haragot és bámulatot. A konkrét kontextusban pedig – amelyet »Brüsszel« és egyéb, a határainkon túli, a maguk megfoghatatlanságában rendkívül hasznos ellenségek kérlelhetetlen ekézése fémjelez, és amelyben nyugati vezetők szinte soha nem látogatnak Budapestre – nem árt egy erős barát.

A belpolitikai aprópénzre váltható, és a nyugatról jövő kritikával szembeni védekezést segíteni hivatott lózungok sorába tartozik a híd-szerep, amelyet Orbán Magyarországnak szán. Politikai abszurdum természetesen, hogy a magyar kormány szolgáljon mediátorként a Nyugat és Oroszország között; a Nyugat magállamai és az oroszok a saját csatornáikon kommunikálnak. De ahogy Orbán külpolitikájában általában, a Putyin-találkozó esetében is minden a stílus, semmi a tartalom. A cél az itthoni bázis kielégítése, és ez megér minden, a nemzetközi porondon ránk kiosztott büntetést.”