Európa keresztje, avagy iszlám és kereszténység

Tizenöt méter magas kereszt feszül a dombháton az égre.  Hogy meddig? Ki tudja? Ki a megmondhatója, mikor sérti meg valakinek, vagy valakiknek a célirányos politikai érzékenységét az agresszív jelkép? Egyelőre itt áll Nagyfalu fölött. Innen figyelte 1664-ben egy francia és egy német a párából kibontakozó mohamedánok tömegét. 

Fölösleges elképzelni a pillanatot, mert visszatért. Ezért a történelmi cikluselmélet képviselőit terheli a felelősség, Thuküdidésztől Vicón át Spenglerig. Ellentétben Soros NGO-ival, az embercsempészbandákkal, a kollaboráns értelmiségiekkel, a népüket saját hazájukban másodrendű állampolgárrá degradáló, tutyimutyi nyugat-európai vezetőkig, a Willkommenskultur szemforgató politikusaiig.

Ha Mohamed híveire gondolok, sohasem egyéneket látok magam előtt, hanem tömeget. Nem eleve előítéletes képzeletem játszik velem. Fényképeken látom a Colosseumnál leborulók irdatlan sokaságot, a Westminsternél imádkozó tengernyi muszlimot. Éjszakai filmfelvételen a kis német falvak utcáin hömpölygő, végeláthatatlan migránsáradatot. Ezekért a képsorokért viszont azokat terheli a felelősség, akik tényekkel molesztálják a vén kontinens még nyugtalanítható részét. Az őskövületeket, akiknek még jelent valamit a kereszténység, az európai kultúra. Az intoleráns népséget, amelyik képtelen megérteni, hogy együtt kell élnie a multikultival, a terrorizmussal. A sunyi kis kirekesztőket. Nem is valódi keresztények ők, hiszen nem akarják önként odafordítani másik orcájukat. 

Azt kellene? Ilyen rossz a helyzet? Bizony. Tetszettek volna kihalni idejében. Az igazi türelem, az más. Mondjuk, ha franciákra rárobbantanák az Eiffel-tornyot, akkor némely politikusnak, kimászva a romok alól, első dolga lenne, hogy meglengesse a tolerancia zászlaját. Példaértékű volna. Legyünk őszinték: van még mit tanulniuk a közép-európai kormányfőknek. 

A mikor kezdődött kérdésre nehéz válaszolni. Nézzük először a lélektani, vallási hátteret. Elias Canetti úgy véli, az iszlám hadivallás. Hívőkre és hitetlenek osztja a világot. „Ennek a két örökre elválasztott sokaságnak az a sorsa, hogy egymás ellen harcoljon. A vallásháború szent kötelesség.” Ehhez tegyük hozzá J. van Ess véleményét, miszerint a keresztény magában hordja, a muzulmán maga körül akarja a vallást. A globális ökumené széplelkeinek pedig ajánljuk figyelmébe H. von Glasenapp szavait, aki azt mondja: a mohamedán, Allah mellett nem ismer más Istent. A keresztény Szentháromság tanát kifejezetten elutasítja. Hármas istenségnek, magyarán nem egyistenhitnek tartja. (Az érdek persze előáll másféle teológiai értelmezéssel is, amennyiben szükség úgy hozza, de ez most hagyjuk.)  

Allah, a könyörületes, egy pillanatra sem engedi el a muszlim kezét (még inkább lelkét), teljes odaadásra tart igényt. A napi ötszöri kollektív ima, a közös böjt megerősíti a muzulmánokat abban az érzésben, hogy sokkal inkább közösségként, mintsem egyénként léteznek.

Megszüntetik, illetve a muszlimok esetében nem engedik kifejlődni teljességében az önálló személyiséget. Élesre töltve: egy öngyilkos merénylőnek nincs – a mi felfogásunk szerinti – saját sorsa, azaz alig van mit veszítenie. Csak nyereség várja a túlvilágon. Szociálpszichológiai értelemben az iszlám még mindig a középkorban tartja hívei millióit. Ezt figyelembe kellene vennie az integráció és az asszimiláció szószólóinak. Azt hiszem, sokan közülük tényleg figyelembe is veszik. Ezért zúdítottak mohamedánokat Európára. Nem jámbor hindukat, szorgalmas ázsiaiakat, vagy bárkiket a világ bármely sarkából. A rend kedvéért, még egyszer Canetti: az iszlám hadivallás.  

Ami pedig a terrorizmust illeti: a középkori falvak pestisjárvány idején elbarikádozták magukat. Senkit nem engedtek a faluba, mert nem tudhatták, ki hozza be a kórt. Nem kockáztattak, mivel túlélésük volt a tét.  Már alig emlékszem: egészséges életösztönnek hívják ezt?

A mohamedán kultúra minden értéke mellett nemcsak más, hanem alapvetően eltér a miénktől. A muszlim világban ismeretlen műfaj az opera, a komolyzenei koncert, a dráma. Utóbbi Iránban jó ideig létezett, majd az iszlám térhódításával megszűnt. Az emberábrázolást nem tiltja ugyan a Korán egyetlen szúrája sem, ám a hagyomány (a hadísz), az egyházi épületeken nem engedélyezi. A reneszánsz – az egyéniség, a személyes szabadság születésének ideje – ismeretlen arrafelé. Itt Luther egymaga lép fel a világ leghatalmasabbjaival szemben, Isten és az igazság nevében. A mohamedán világban felekezetek gyilkolják egymást máig. Tudom, felénk szintén voltak vallásháborúk – jó párszáz éve.

Európában a reneszánsztól kezdve virágzik a portréfestészet, az akt, megszületik a vitatható értékű modernizmus, amelyek újfent ismeretlenek az iszlám kultúrában. (Hacsak velencei mesterek nem készítenek egy-egy arcképet a szultánokról.) A portréfestészet és a személyiség egymást feltételező kapcsolatát nyilván fölösleges taglalnom.

Mert robbantottak, késeltek, gázoltak, lőttek. Röviden: öltek. Ott, ahol befogadták őket. A nyugati tömegmédia többnyire mentegeti a gyilkosokat, relativizálja tettüket. Az áldozatok hozzátartozóit viszont alig-alig szólaltatja meg. Persze, mit mondhatnának? Rosszkor voltak rossz helyen, rossz időben, rossz országban. A hazájukban. A hazájukban?

Ideje hazatérni, a honi történelmi tájakra. A mohamedán portyázók már jóval Mohács előtt be-becsapnak Magyarországra. Hunyadi Mátyás még állta sarat, sőt, csapatokat küldött Itáliába – apósa megsegítésére –, ahol pánik tör ki az öldöklő muszlimok megjelenését követően. Az olaszok a Magyar Balázs vezette kontingens segítségével visszafoglalták Otrantót. Kiverték a félszigetről a támadókat. Azután ránk szakad Mohács, több végzetes ok mellett a Fuggerek – a korabeli Sorosok –, szíves közreműködésével. Félrehallásra beállított füleknek: nem felekezeti, faji, hanem financiális párhuzamot látok a Fuggerek és Soros között. Jakob Fugger tudja, mennyi pénzt kellene kölcsönöznie II. Lajosnak zsoldosok felfogadására, de nem ad, büntetni akarja a Magyar Királyságot. (A háttérben „üzlet”, bányaügyek, haszon, azaz pénz áll, mint rendesen.) 
Ami pedig a százötven éves hódoltságot illeti, az ultraliberális felfogással szemben, nem csupán a virágzó multikultúra jellemzi ezt az időszakot. Szívesedjenek megnézni Magyarország műemléktérképet. Hová lettek a hódoltsági területekről a romanika és gótika emlékei, a reneszánsz paloták, és úgy mellékesen a lakosság? Miért a vár bástyáján állt Balassi Bálint karddal, miért nem valamelyik egyetem katedráján, tollal a kezében?  

A nemzetközi porondon a keresztény uralkodók hol szövetkeztek a mohamedánokkal, hol küzdöttek ellenük. Ritkán volt ideális, ütőképes európai egység. A Velencei Köztársaság gályái példának okáért, amolyan „nem keresztény” NGO-ként szállítják a mohamedán csapatokat. Máskor harcolnak ellenük, vagy éppen a magyar királyt segélyezik aranyaikkal. A régi idők, mintha visszaköszönnének. Ismét a történelmi cikluselmélet képviselőit vádolom, különösen Spenglert. (Bár az örök visszatérés Nietzschéje sem ártatlan.)

A hol kezdődött kérdésre, megértendő a mai helyzetet, azonban nem találom a választ. Európában talán a kisgyermekek nevelése a kiindulópont, mikor elkezdtek kísérletezgetni velük. Itt-ott a kisfiúkat eltiltották a katonásditól, a játékfegyverektől, aztán ugyanazok az antimilitáns tiltók a nők jogaiért harcoltak, hogy a lányok katonák lehessenek. Németország valamelyik városában megpróbálták erőszakmentessé nemesíteni a kiskölyköket. Úgy nevelték őket az óvodában, hogy az agresszióra szeretettel válaszoljanak. (Az agresszivitásról, a bennünk élő szükséges rosszról alapvető könyvet író Konrád Lorenz csak azért nem forgott a sírjában, mert még élt.) A szerencsétlen, lelkileg kasztrált gyerkőcök azután az iskolába kerülve sokkot kaptak az első „kapsz egy frászt” követően. Társaikat ugyanis nem használták kísérleti nyúlként. Most azonban nem szeretnék a kies gender-elmélet mezejéig eljutni, ahol mára szárba szökkent az elmebaj. Megtette a magáét a keresztény értékrend lebontásában Hollywood, a nagy mítoszgyár, a frankfurti iskola és így tovább. Úgy tűnik, jól átgondolt, sikeres hadjáratokat vezettek:

A vicclapok Mohamed-karikatúrákkal való heccelődését ellenben annak tartotta. Emlékszünk: mintha valaki fel akarta volna rázni a muszlimokat vallási közönyükből (haladóknak: toleranciájukból), hogy hé, muzulmánok, az iszlám azért mégiscsak hadi vallás! Hát, hiába jártatta a száját az a Canetti?!

Ezek után jöjjön, aminek jönnie kell, jelesül egy illiberális mondat. Az elején említett német és francia, Hohenlohe és Coligny tábornok Nagyfalu fölött állt 1664-ben, amikor a felfejlődő mohamedán hadsereget megpillantotta. (A fegyveres „migráció” akkori, sajátos válfaját képviselték, amit úgy hívnak: hódítás.) A két tábornok rögtön átlovagolt Badeni Lajoshoz, a keresztény csapatok egyik parancsnokához, akit ágyban találtak. Közölték vele: jönnek! Badeni mindjárt átlátta a helyzetet. Álmából ébredve is alapos, átgondolt, talán kissé komplikált, de taktikailag kitűnő tervvel állt elő. Ha jönnek – mondta –, rájuk kell menni… 

Azt hiszem, ez nem volt egy politikailag korrekt mondat. Igaz, a helyzet sem tűnik – így utólag sem – annak. A csata, mint minden csata, iszonyatosan folyt le. Egész gyalogezredeket vágtak le a törökök. Főként a frissen sorozott kölniek közül – írja a szemtanú, a kölni gyalogezred egyik tisztje –, akik a mohamedánok üvöltését hallva sokkot kaptak. Álltak egy helyben, mozdulatlanul, miközben Szűzmáriához rimánkodtak.

(Találós kérdés: mikor nemrég a kölni dómnál lányaikat, asszonyaikat fosztogatták, erőszakolták a migránsok, mit csináltak a kölni férfiak? A kocsmaajtó előtt kínozták német lelkiismeretüket, mert dohányoztak, így megint tágulni fog az ózonlyuk.) A csata sokáig ingott – egy ismert angol haditudósítóval szólva –, mígnem az egyesített keresztény seregek, osztrákok, németek, horvátok, franciák, magyarok győztek. A történelem Szentgotthárdi csata néven tartja számon az eseményt. 

Ennek emlékét hirdeti a hatalmas kereszt Nagyfalu, azaz Mogersdorf fölött. Figyelmeztetően feszül az égre: ha Európa nem vigyáz, rövidesen erre fogják politikailag korrekt módon felszögezni.