Lesz háború Észak-Koreával?

Az elmúlt hónapok koreai fejleményeinek lényegét dióhéjban a következő négy pontban foglalhatjuk össze:

• A már évek óta nukleáris fegyverekkel rendelkező Észak-Korea olyan interkontinentális ballisztikus rakétát fejlesztett ki és tesztelt sikeresen, amely képes elérni nem csak Alaszkát és Hawaii-t, hanem az Egyesült Államok törzsterületét, az úgynevezett „kontinentális USA-t” is.

• Ennek következtében terítékre került az Észak-Korea elleni amerikai katonai csapás kérdése.

• Kína úgy foglalt állást, hogy ha erre kerülne sor, semlegesek maradnának és tétlenül néznék végig az Észak-Korea elleni amerikai támadást akkor, ha Észak-Korea lő először; de a kommunista ország védelmére kelnének, ha a harcokat az USA kezdené el.

• Újdonság az is, hogy míg Észak-Korea kardcsörtető retorikája korábban leginkább „csak” Dél-Korea, Japán és ott állomásozó amerikai csapatok ellen irányult, most konkrét rakétatámadással fenyegetett meg egy konkrét amerikai felségterületet, Guam szigetét.

Akár meg is nyugodhatnánk, rövidre zárva a kérdést azzal, hogy Észak-Koreának nincsenek öngyilkos szándékai, így nem fog először lőni, tudván, hogy akkor Kína magára hagyja; az USA pedig nem akar harmadik világháborút, tehát szintén nem fog először lőni, mivel tudja, hogy akkor Kínával kerülne szembe. Ha pedig egyik fél sem lő először, akkor nem lesz háború és kész.

*

Azonban érdemes kicsit a felszín mögé tekintenünk, hogy jobban megértsük a válság okait és kontextusát, ehhez pedig négy kérdést kell áttekintenünk.

Hol helyezkedik el Észak-Korea a Kína által megálmodott kelet-ázsiai rendben?

Mi jellemzi az USA szerepét a kérdésben, ténylegesen mivel járna egy háború?

Miért olyan fontos Észak-Korea számára egy nukleáris arzenál kiépítése?

Ha pedig ezt a négy kérdést áttekintettük, újra feltehetjük a kérdést: lesz-e háború?

Az első kérdés, amely a térképre nézve óhatatlanul felmerül, Észak-Korea helye a térség egyre inkább Kína által meghatározott nemzetközi viszonyrendszerében. Bár logikusnak tűnhetne, de a kommunista Észak-Korea nem olyan szoros és alárendelt szövetségese a kommunista vezetésű Kínának, mint azt Kelet-Európában a Varsói Szerződés tagállamai és a Szovjetunió viszonyát illetően megszokhattuk. A hidegháború idején Phenjannak Moszkvát és Pekinget egymás ellen virtuóz diplomáciai kötéltánccal kijátszva sikerült elkerülnie, hogy a két óriás közül bármelyikkel szemben is ilyen jellegű függő helyzetbe kerüljön. Ennek következménye az is, hogy az országban nem történt a kínai szabadpiaci nyitáshoz hasonló fordulat, hanem továbbra is az ortodox sztálinizmus a meghatározó. A kínai csapatok 1958-as kivonása óta a Pekinggel elvben fennálló szövetségre csak akkor és annyira helyez hangsúlyt, amikor és amennyire jónak látja.

Ez a sajátos helyzet Peking számára néha elég kellemetlen, de

valamint esetenként az Észak-Koreára való nyomásgyakorlásért cserébe Peking kereskedelmi kedvezményeket tud kialkudni az USA-tól. Kína számára nyilván sokkal kellemesebb volna egy békés, tőle függő helyzetben lévő, teljes mértékben az ellenőrzése alatt álló, a kínai szabadpiaci nyitást követő Észak-Korea; de amíg ez nem érhető el, addig a jelenlegi helyzet is jobb számára annál, mintha amerikai csapatok állnának a kínai-koreai határ túloldalán.

Ezzel el is érkeztünk a második kérdéshez, az USA szerepéhez. Irak és Afganisztán példái után, ha manapság a közvélemény egy már-már karikatúraszerűen sztereotipikus diktátor, és az USA konfliktusáról hall, akkor világszerte hajlamos egyből demokráciaexportra asszociálni, és olajkutakat keresni a térképen.

Itt azonban nem erről van szó. Észak-Korea nem valamiféle jóléti diktatúra, nem Szingapúr, de még csak nem is Kuba, amelynek a nyomor ellenére legalább oktatásügyi és egészségügyi rendszere a latin-amerikai átlag felett teljesített. Az országban valóban nyomor és szinte példátlan elnyomás uralkodik, ahol nem ritka az, hogy politikai bűnökért a bűnösön kívül annak egész rokonságát is munkatáborokba zárják. A szomszédos Dél-Korea semmilyen vonása nem indokolja, hogy vele szemben létjogosultsága volna egy ilyen rezsim fenntartásának: Dél-Koreának nem csak hogy az életszínvonala közelíti a nyugat-európai szintet, de még csak azzal sem vádolható, hogy az USA bábja volna, mert olyan határozottsággal képviseli vele szemben is saját nemzeti identitását, ahogyan Európában talán csak Franciaország.

Ami pedig Észak-Korea külpolitikáját illeti, éppenséggel az elmúlt évtizedekben az USA, Dél-Korea és Japán különösebb retorziók nélkül néztek el neki olyan akciókat, amelyeknél sokkal kevesebbért is indult már demokráciaexport a Közel-Keleten. Irán és Irak még az első atombombájukig sem jutottak el, mikor már katonai csapással fenyegették őket (sőt, Irak esetében 1981-ben ez meg is valósult Izrael részéről); Észak-Korea viszont már egy sor nukleáris robbanófejjel rendelkezik, és hetekkel ezelőtt tesztelt egy olyan, interkontinentális ballisztikus rakétát, amely az USA kontinentális területeit is eléri. Emellett az elmúlt években többek között egy tüzérségi támadást is végrehajtott egy szomszédos dél-koreai sziget ellen, és különleges alakulatai, máig tisztázatlan okokból számos dél-koreai és japán civilt raboltak el, és hurcoltak az országba.

Az sem állja meg a helyét, hogy a válság békés rendezését az USA és Dél-Korea stratégia türelmetlensége gátolná. Az észak-koreai nukleáris program kapcsán először 1994-ben, vagyis 23 évvel ezelőtt merült fel egy katonai csapás lehetősége, azonban az USA és Dél-Korea akkor is, és azóta is minden egyes alkalommal elvetették ezt a lehetőséget, és többoldalú tárgyalásokba bocsátkoztak Észak-Koreával. Észak-Korea volt az, amely a tárgyalásokkal nyert időt végül mindig nukleáris programja továbbfejlesztésére használta, majd a program már előrehaladottabb állapotában alkudott ki újabb tárgyalásokat, majd az így nyert időt ismét további fejlesztésekre használta, és ez így ment végig az elmúlt 23 évben.

*

És itt el is jutottunk a harmadik kérdéshez: Mivel járna egy háború az USA és Észak-Korea közt? Le tudná-e győzni az USA és Dél-Korea Észak-Koreát, és ha igen, milyen áron, megérné-e nekik egy ilyen akció?

Itt rögtön felmerül, hogy vajon sor kerülne-e atomfegyverek bevetésére. A válasz nagy valószínűséggel nem: Egyrészt ha Észak-Korea atomfegyvereket vetne be, akkor az USA arra valószínűleg megsemmisítő erejű nukleáris csapással válaszolna, és ezzel az észak-koreai vezetés nagy valószínűséggel tisztában van.

Ha egy konvencionális fegyverekkel vívott háborút nézünk, ahol nem kerülne sor atomfegyverek bevetésére, akkor a válasz az, hogy

Azonban a koalíció ezt a győzelmet valószínűleg csak olyan veszteségek árán tudná elérni, hogy ha van más választásuk, az érdekük mindenképp egy ilyen háború elkerülése volna. Észak-Korea konvencionális hadereje sok tekintetben hasonlít arra, amilyen a Szaddam Husszein vezette Irak hadereje volt az 1991-es öbölháború idején: létszámra rendkívül nagy, több mint 1 millió fős, azonban fegyverzetes súlyosan elavult, sokkal súlyosabban, mint Irak hadereje volt 1991-ben. Észak-Korea sugárhajtású harci repülőgépeinek és harckocsijainak többségét egyaránt az 1950-es évek technológiáját képviselő, súlyosan elavult típusok teszik ki, amelyeknek az 1991-es öböl-háború tapasztalatai alapján nem sok esélyük volna a dél-koreai, amerikai és japán csúcstechnológiával szemben. Dél-Korea fő félelme évtizedeken át az volt, hogy Észak-Korea az 1950-es koreai háborúhoz hasonlóan egy átfogó invázióval rohanná le, azonban úgy tűnik, Észak hagyományos fegyverzete már elérte az elavultságnak azt a fokát, hogy ettől ne kelljen tartani.

*

Azonban három olyan terület van, ahol Észak-Korea komoly veszteségeket tudna okozni: Az első Szöul tüzérségi bombázása. A déli főváros beleesik az északi tüzérség hatósugarába, ami a legóvatosabb becslések szerint is 30 ezer lakost volna képes megölni, mielőtt a koalíció légiereje megsemmisítené. A második a déli területre átdobott északi különleges alakulatok szabotázsakciói, amely régóta ismert jelenség, egy esetben például egy ilyen alakulatnak száz méternyire sikerült megközelítenie a déli elnöki palotát. A déli hatóságok négy olyan alagutat is felfedeztek és megsemmisítettek már, amelyek ilyen alakulatok átjuttatása céljából épültek a fegyverszüneti vonal alatt. A harmadik pedig egy védekező háború abban az esetben, ha Dél-Korea és az USA megpróbálná megszállni az országot. Észak-Korea területének nagy része hegyes, erdős terep, amelyet a vezetés a kiszivárgó információk szerint rejtett bunkerekkel és titkos fegyverraktárakkal szórt tele. Hiába az elavult felszerelés, ha többszázezer északi katona ezekbe az erdős hegyekbe vonul vissza, akkor igencsak hosszan elhúzódó gerillaháborúra lennének képesek a megszálló déli és amerikai csapatokkal szemben. Különösen, ha esetleg Kína a határon keresztül folyamatos utánpótlással látja el őket, amit akkor is megtehet, ha papíron semleges marad. Azonban előfordulhat egy olyan forgatókönyv is, hogy Kína Észak-Korea védelmére kel, márpedig Pekinggel sem Washington, sem Szöul nem akarna háborúba keveredni.

Az USA számára nyilván a legjobb megoldás egy Szöul vezetése alatt, az amerikai szövetségi rendszer részeként egyesült Korea, de ez valószínűleg nem érne meg számára ilyen kockázatokat; és addig is, annyi haszna még a jelenlegi állapotnak is van, hogy úgy legitimálja a Dél-Koreában és Japánban állomásozó amerikai haderő jelenlétét, hogy nem Kínát kell okként megnevezni.

A negyedik kérdés, amelyhez ezúton jutunk, hogy miért is helyez Észak-Korea ekkora hangsúlyt egy nukleáris arzenál kifejlesztésére? Megállapíthatjuk, hogy számára az atomhatalom-státusz az egyetlen lehetőség arra, hogy úgy tartsa fenn elrettentő erejét az USA-val és Dél-Koreával szemben, hogy közben Kínával szemben se kerüljön függő helyzetbe. Ahogy láthattuk, Észak-Korea lerohanása rövid távon túl súlyos kockázatokkal járna ahhoz, hogy megérje Dél-Korea vagy az USA számára, és egy esetleges újraegyesítés gazdasági, társadalmi és politikai nehézségei is kellőképpen riasztóak ahhoz, hogy ez ne tartozzon Dél-Korea rövid távú reálpolitikai céljai közé. Vagyis Észak-Koreának nincs reális oka ilyesmitől tartani.

Azonban atomfegyverek nélkül mindez azzal járna, hogy az ország lassan de biztosan függő helyzetbe kerülne Kínával szemben. Észak-Korea erőforrásai valójában igencsak szűkösek, egy mindössze 23 milliós népességű, szegény országról van szó, ami eltörpül a szomszédos Kína és Japán mellett. Gazdaságilag egyre inkább Kína jóindulatára van szorulva, és atomfegyverek kifejlesztése nélkül hamarosan katonailag is ez volna a helyzet. Egy olyan korban, ahol a katonai erő terén egyre inkább a csúcstechnológia válik döntővé, egy szegény, 23 milliós ország gazdasági ereje egyszerűen nem elegendő ahhoz, hogy egymagában állja a fegyverkezési versenyt Dél-Koreával és Japánnal szemben, az USA-ról nem is beszélve. Persze mindezt könnyedén orvosolhatná azzal, ha nagyobb hangsúlyt helyezne a Kínával fennálló védelmi egyezményre. Azonban ha Phenjan a gazdaság mellett katonailag is teljes mértékben Pekingre támaszkodna, akkor az előbb utóbb egyet jelentene a teljes függéssel, az önállóság elveszítésével, és Észak-Korea apró vazallussá válna a hatalmas Kína oldalán.

Az önállóság megtartására elvben kínálkozna még egy út, amellyel sok olyan kis állam él és élt, amelyek két nagyhatalom közé szorultak: Hintapolitika vagy egyfajta semleges szerep a két nagy között. Ez azonban Észak-Korea esetében kizárólag elméleti lehetőség, hiszen a gyakorlatban

Ehhez Phenjannak minimum peresztrojkát és glasznosztyot kellene végrehajtania, és normalizálnia a kapcsolatokat Szöullal. Ez azonban egyet jelentene a rezsim bukásával, hiszen egy olyan bejelentés, hogy Dél-Korea többé nem ellenség, kombinálva annak beismerésével, hogy a déli életszínvonal fényévekkel az északi felett áll, alapjaiban kérdőjelezné meg a rezsim puszta létjogosultságát is saját népe előtt.

Vagyis ha az észak-koreai rezsim a kínai függést is el akarja kerülni, saját belpolitikai hatalmát is meg akarja őrizni, és az USA-val és Dél-Koreával szemben is biztosítani akarja magát, akkor ezt így mind együtt valóban csak úgy érheti el, ha nemzetközileg elismert atomhatalommá válik.

Mindez azonban nem magyarázza azt folyamatos, provokatív retorikát és viselkedést, amellyel Phenjan a programját kíséri. Elképzelhető, hogy Észak-Korea ezzel a fenyegetőző retorikával akarja eltéríteni az USA-t egy esetleges megelőző csapástól, azonban ha ez a helyzet, akkor könnyen lehet, hogy éppen ezzel nyúl mellé Phenjan. Ahogy láthatjuk, egy háború valószínűleg ilyen retorika nélkül is épp elég kockázattal járna az USA és Dél-Korea számára ahhoz, hogy elvegye a kedvüket tőle, de ezt az Észak-Korea számára kedvező helyzetet pont saját retorikája ronthatja el. Történelmi példákon láthatjuk, hogy az USA közvéleménye, bár kevéssé tájékozott a külpolitikában, de igencsak önérzetes, és nehezen viseli az önérzetén esett csorbákat.

*

És ezzel eljutunk a legfontosabb kérdéshez: Lesz-e háború?

Itt megnyugtató lehet az az általános érvényű válasz, hogy Kína ismert állásfoglalása mellett az USA csak akkor kezd háborút, ha Észak-Korea lő először, hiszen nem akar Kínával szembekerülni. A phenjani vezetés viszont vélhetően nem kerget öngyilkos elképzeléseket, így mivel ezt tudja, nem fog először lőni, következésképp nem lesz háború.

Azonban ezt a helyzetet éppen az észak-koreai kardcsörtető retorikának az amerikai közvéleményre gyakorolt hatása teheti kérdésessé. Amíg Észak-Korea nyilatkozataiban „csak” Dél-Koreát és Japánt fenyegette, addig a kérdés az amerikai közvélemény számára inkább csak egy egzotikus érdekesség volt. A Guam szigete ellen címzett fenyegetés azonban minőségi változás e téren, hiszen itt amerikai felségterületről van szó.

Ha Észak-Korea rendszert csinál ebből, és a jövőben az amerikai közvéleménynek azzal kell majd szembesülnie, hogy egy 23 milliós ország napi rendszerességgel fenyegeti nukleáris csapással, akkor legrosszabb esetben ez még akár olyan közhangulathoz is vezethet, hogy Washingtont éppen a saját közvéleménye helyezze nyomás alá egy katonai csapást végrehajtására, gyengeségnek és megaláztatásnak értékelve bármit, ami annál kevesebb. Ez már nyilván függ az amerikai belpolitikától is, de miután a válság pont egy olyan időpontban következett be, amikor is mélyponton van a republikánus elnök, Donald Trump, és demokrata párti ellenzéke közti viszony, így kevéssé valószínű, hogy a demokrata ellenzék valamint a sajtó hozzá köthető része meg akarná könnyíteni Trumpnak, hogy presztízsveszteség nélkül tegyen engedményeket Észak-Koreának, ha el akarja kerülni a háborút.

Ugyanakkor az elnököt saját habitusa és törzsszavazói bázisának keményvonalas irányultsága is kevéssé teszi alkalmassá arra, hogy hajlandó legyen belemenni egy olyan alkuba Phenjannal, amit látványos megalázkodásnak és meghátrálásnak, súlyos presztízsveszteségnek értékelne a közvélemény.      

A szerző az MTA Selyemút-kutatócsoport munkatársa