Az Izrael-tabu

„Attól tartok, ha továbbra is működik az Izrael-tabu, azaz bármiféle, a kortárs izraeli társadalom válságaival foglalkozó kritika láthatatlan marad, akkor egyszerűen kimaradunk korunk egyik megkerülhetetlen kérdésének megértésére tett kísérletekből, ami mindannyiunkat infantilizál, ha akarjuk, ha nem. Azaz, nem hat meg különösképp, hogy két, egyaránt a homogén nemzetállam abszurdumával elfoglalt miniszterelnök találkozik Budapesten: ez valóban megfelel a saját érdekeiknek, de ami a dolog lényegi részét illeti, azon semmit sem változtat. Izraellel kapcsolatos kérdéseinkben részben más okoknál fogva, de mégis jelen van a mai magyar társadalom alapkérdése - íme egy érzelmekkel teli fogalom -, az utódállamokban élő magyarokhoz fűződő viszonyunk.

Izraelről beszélni nem a magyar zsidók privilégiuma, akik amúgy Erdélyben is jól vannak, mert pontosan tudják, hogy ott mi veszett el. A jelenlegi magyar kormánypolitika a »határainkon kívül élő« magyarokat részben szavazatszerzéshez szükséges zsákmánynak tekinti, ami annál még mindig jobb, mintha valamiféle autentikus lét biodíszleteinek látná őket. A magyarul beszélő romák akkor lehetnek majd a nemzet részei, ha a kormányzat biztos lehet abban, hogy rájuk szavaznak.

Mindez tagadhatatlanul visszaköszön abban, ahogyan a miniszterelnök a zsidókat látja. Különös másoknak, magyarországi vallási közösségnek. Semmi másnak.

A program nélküli hatalmon maradásért folytatott közvélemény-kutatási politika, amely bárkit felhasznál, akit meg lehet venni, legyen az ultraortodoxia Jeruzsálemben, vagy liberális pártnak tűnő individuális túlélőgyakorlat Budapesten, jóvátehetetlen károkat okoz mindannyiunknak.

Izraelről tudni, az ott történteket érteni vágyni, egész egyszerűen identitásunk gazdagságának kérdése. Ha a magyar kormányfő meglát pár csudálatosan öltözött, azaz igazán echte zsidónak tűnő ortodox rabbit, s őket tekinti autentikus zsidóknak, és nekik ígéri meg, hogy megvédi a magyarországi zsidókat, ha antiszemitizmust tapasztalnának, akkor semmit nem akar tudni sem Izraelről, sem a világról, sem a magyar társadalomról. Épp annyira érdekli őt Izrael, mint Erdély, mert jól tudja, a mai magyar társadalmat sem érdekli egyik sem.

Holott mindkettőről tudnunk kellene, hacsak nem örülünk annak, hogy a trianoni határokra emelt kerítések, az iszonyatos és nevetséges falak mögé zártuk magunkat, azt remélve, hogy megúszhatjuk a valóságot, holott előtt-utóbb csak meg kell értenünk, hogy mi van kint a világban, kint az életben. Trianon árvái, a holokauszt elhallgatói, Kádár gyermekei, mind mi vagyunk.”