„Azt, hogy Erdély nemzetközi léptékkel mérve is lenyűgöző kirándulóhely, mutatja, hogy úton-útfélen összefuthatunk a világ minden tájáról itt csatangoló látogatókkal, igaz nem sokkal. A tordai hasadékon való átkelésünk során, az eleredő eső ellenére, amerikai, mexikói és spanyol turistákkal kerültünk össze. A vendégházig mintegy másfél óra az út, a kritikusabb helyeken kapaszkodhatunk a falba oltott acélsodronyba, közben pedig hosszan gyönyörködhetünk a fölénk magasodó természeti képződményekben. A vendégház mellett működő kiülősben viszont nem olyan türelmesek. »Ez egy profitorientált hely« – közli az egyik pincér barátságtalanul, a szárítkozó, az eső elálltát váró vendégeknek, így kénytelenek vagyunk odébbállni. Ebédelni az egyik kolozsvári magyar étteremben állunk meg, ahol nincs ugyan magyar étlap, de a személyzet kedvesen lefordít mindent. És utána Házsongárd, Kolozsvár történelmi temetőkertje. Mivel köztemető, nyelvi, nemzetiségi és vallásfelekezeti különbség nélkül temetkeztek itt az idők során magyarok, szászok és románok. Sok időnk a zárásig már nincs, és mivel a térképes temető-utikalauz elfogyott, így hosszan keresgélünk néhány kiválasztottat, hogy ne csak céltalanul kóboroljunk. Pedig amúgy az sem lehet rossz, mert folyvást belebotlani egy egy ismert névbe. Sikerült megtalálnunk Kós Károly, Brassai Sámuel, Apáczai Csere János sírját és az iktári Bethlen család kriptáját, aztán indulhattunk is vissza.
Az előzetes megbeszéltekhez híven másnap hazafelé előbb megálltunk Magyarvalkón, hogy a vasárnap délelőtti istentiszteletet meghallgassuk. Valkó igazi gyöngyszeme a vidéknek, románkori református erődtemploma Kalotaszeg egyik legszebbje. Ma már kevesen lakják, mindössze kétszázhatvanan. Az 1261-ben épült templomot a 17. századtól kettős kőfallal vették körül, a belső teljesen sértetlen ma is. Aki istentiszteletre érkezik, előbb még fel kell jusson a falépcsőkön, templomot ugyanis magas dombra építették. Korán érkezünk így mi is leülünk kicsit a külső kőfalba épített pihenőhelyen. Egy idős asszony ül már ott két fiatal lánykával, ők már harang-összehúzáskor elindultak. A falu lassan »fogy el«, mert sokan elköltöznek és kevés a gyerek, panaszolja, de amúgy egész lénye vidámságot és optimizmust sugall. Az unokái is már Angliába költöztek, de majd jönnek haza, folytatja. »Persze, mikor már vettek lakást is ott, majd akkor jönnek vissza!« – szól közbe könyörtelenül egy kortársa a közben csatlakozó idősebbek közül. Erre aztán senki nem felel, mindannyian csak hallgatunk. A valkói istentiszteletre is szigorú rendben történik az érkezés, mi is a nyolcvanadik életévét is betöltött kisutcai (felszegi) rangidősre várunk. Előbb egy külön bejáraton az alszegi nők és ifjúházasok vonulnak be a templomkertbe, majd onnan a templomba – lassan, szigorúan lépkedve előre, őket követik a gyerekeik és a legények, ezután következhetnek a felszegiek. A harangszó befejezése után érkeznek az alszegi férfiak, majd a felszegiek, utoljára pedig a lelkész lép be a templomba. Az istentiszteletet követően a templom oldalából a rövid idő alatt bejárható Jékely-emléktúrának nevezett irodalmi sétaútra indulunk. Jékely Zoltán a harmincas években több nyarat is töltött itt, egy regénye és egy verseskötete is valkói ihletésű. Pap Ákos, a helyi lelkész javasolta, ha ezt végigjártuk, menjünk kicsit még feljebb és próbáljuk ki a tájhintát is, amit pár éve állítottak fel. Bizton állította, aki nem szeret hintázni, az itt megszeret. Kár cifrázni, igaza volt, alig bírtunk lekászálódni. A három méteres hinta akkorát lendül előre, hogy pillanatra belátni az egész környéket, Jékely-emléktúrástól, templomostól a Kalotaszegi dombvidékig.
Sokszor feltettük a kérdést magunknak: mit is keresnek a magunkfajta messziről jött garabonciások itt? A választ most sem tudjuk. Valahogy szeretünk sétálgatni öreg temetőkben és kibetűzni düledező sírkövek feliratatit. Jól esik kézbevenni a varrottas terítőket, végighúzni az ujjbegyünket porlepte bútorok fedelén és beszélgetni a helyi magyarokkal. Titkon lenyomogatni antik orgonák billentyűit és felütni hímzett fedelű énekeskönyveket. Meghallgatni a lelkészek beszámolóit a helyi feladatokról és gondokról. A kocsmában együtt inni korunkbeli fiatalokkal és idősekkel. Harangtornyokban megénekeltetni a harangozót, és együtt elénekelni a 90. és a 162. zsoltárt. Szigorú öregasszonyok szemébe nézni és összemosolyogni huncut szemű, kacér lányokkal. Összességében pedig tétovázni, babrálni, hallgatni és a jelenlét prizmáján keresztül tettenérni az Időt.”
