A végső ítéletre várva

„A megtorlógépezet ítélkezési gyakorlatában a vádhatóság különösen fontos szerepet kapott: a vád képviselete mellett a nyomozati munka segítése az ügyészek kiemelt feladata lett, a halálos minősítésű ügyeket személyesen kellett figyelemmel kísérniük, a bírósági szakban ehhez az ítélethez mindvégig ragaszkodniuk is kellett, amennyiben pedig enyhébb ítélet született volna, azonnal fellebbezni. Több eljárást a nem egy esetben jogot sem végzett ügyészek kezdeményeztek. Az »ellenforradalmi bűnügyekben« való eljárást a Legfőbb Ügyészség 1961-re zárta le. (Mikó Zsuzsanna: A forradalom utáni megtorlás bírósági és ügyészségi szervezete, 1956–1961. In: Történelmi Szemle, 2006/1–2. 121-169.) 

Az 1956-ot követő politikai megtorlás végrehajtóinak állományában nincsenek ártatlanok. A politikai felsővezetés éppen annyira bűnös, mint a saját szakállára kegyetlenkedő ávósból lett pufajkás és a karhatalmistának álló belügyes, a túlbuzgó közvádló vagy a politikai döntést törvényesítő kommunista vérbíró. A náci szállóige mintájára persze végső soron »mindenki parancsot teljesített«, de ez ad absurdum azt jelentené, hogy az SZKP vezetésén – személy szerint mondjuk Hruscsovon, Mikojanon és Beriján – kívül senki nem bűnös. A kádári megtorlógépezet ítélkezési gyakorlatában az ítéletet megalapozó ügyész és a határozatot meghozó bíró politikai parancsot teljesített, méghozzá annak tudatában, hogy másodfokon nemigen születhet az elsőnél enyhébb ítélet, sőt statáriális eljárásban, valamint súlyos »Népköztársaság elleni büntettek« esetében csak kivégzéssel végződhet a per. Sokan nem vállalták ezt a szerepet, mások viszont igen.”