Az ájtatos értelmiségről

Nézem ezt a videót, amiben valami kecskeszakállas anyákgyöngye indoktrinálja bele (ahogy azt már csak édes, patináns nyelvünkön mondani szokás) a kölykeibe a dzsendert a helyi kisdedóvó és a svéd állam hathatós közreműködésével.

Meg ezt, amiben mindenféle tesztalanyok gyakorolnak önkritikát a BBC-nek, amiért egy kísérletben ösztönösen ráerősítettek a férfi-női sztereotípiákra.

És persze olvasom ezeket a naponta tucatjával megjelenő cikkeket, amik arról számolnak be, milyen szilaj fantáziával és féktelen energiával igyekeznek egyesek fölöslegesen megbonyolítani az életünket.

*

Abban, hogy Svédországban kreatívan viszonyulnak a nemi kategóriákhoz, végső soron nincsen semmi meglepő, a jóléti skandináv társadalmaktól igazából nem is várunk mást. Mi egyebet mondhatnánk: az interszexuális fotográfus megtalálta a tökéletes közeget gyereknevelési elképzelései kibontatkoztatására. (Ad notam, nyilván: „Queer-esztétikával és az elnyomó patriarchális társadalmi struktúrákkal foglalkozó Antoni Rita-cikkeket gyűjtöttem. / Mapa egyszer hozott egy kilót. / Azóta nem gyűjtök queer-esztétikával és az elnyomó patriarchális társadalmi struktúrákkal foglalkozó Antoni Rita-cikkeket.”)

Azzal már jóval kellemetlenebb szembesülni, hogy emberek arra az egzisztenciális és úgy egyáltalán ontológiai mélypontra süllyedhetnek, hogy egy sötét, alaktalan médiabehemót, egy államilag finanszírozott Hivatalos Lelkiismeret színe előtt vallják be vétkeiket, esedezzenek bocsánatért. Hogy természetesnek vegyék a számonkérést.

aki gondolkodás nélkül a legszégyenletesebb megaláztatásnak teszi ki magát, csak hogy megerősítse az uralkodó nézetek igazát. (Ennyit a büszkeségről, ennyit az emberi méltóságról.)

Valójában azonban nem is maguk a videók meg a hírek a furcsák, hanem az ezekre adott reakciók. Olyik jobboldali hangadó mást sem képes nyöszörögni egy tagbaszakadt férfihölgy láttán, mint hogy nihilisták meg értékválság meg morális kiüresedés. Hogy most már tényleg minden határt átlépett az anything goes. Jön ki a friscói gőzfürdőből a közmondásos miselfukó, kihívóan csattogtatja az ostorát, még az a kopasz feje is olyan démonian csillog, mintha maga Lunacek asszony szidolozta volna le, nekünk pedig a döbbenettől meghűl a szánkban a zsidó-keresztény almáspite.

Furcsa ez a retorika, hiszen mindennél szembeötlőbb a tény, hogy a fentebb említett jelenségeket nem egy értékválság, hanem az értékek drasztikus elszaporodása (és ezzel párhuzamosan – természetesen – az ezen értékeket megcsúfoló bűnök elszaporodása is) hozta magával.

*

A svéd brunszvikterézeknek, a BBC által megtöretett vétkeseknek a szeme előtt egy gyönyörű látomás lebeg, magatartásukat pedig az vezérli, hogy ez a gyönyörűség nem szenvedheti a legkisebb csorbát sem. Minden dolog, minden mozdulat, minden kiejtett szó egy totális Jó vagy egy totális Rossz megtestesítőjévé válik: kezdve attól, hogy milyen játékot nyomunk a gyerek kezébe, egészen addig, hogy milyen személyes névmásokat használunk, könyörtelen morális választások elé állít bennünket a legbanálisabb élethelyzet is. És nehogy azt higgyük, hogy az erkölcs csupán az emberi döntések körére szorítkozik: mohón bekebelezi az egész anyagi valóságot. (A szakértők sietve hozzák tudomásunkra, hogy még a tej meg a napfogyatkozás is rasszista.) A semlegesség, a szertelenség ideje lejárt; a média nádpálcasuhogtatása folyamatos színvallásra, felháborodásra, elhatárolódásra kötelez bennünket.

A nihilizmus manapság nem létező jelenség.

Lendüljünk azonban túl a dzsendertematikán; ezen alkalommal nem erről, hanem az ájtatos értelmiségi alakjáról szeretnék dadogni valamit. Mi sem bizonyítja ugyanis jobban a jelenkor rendíthetetlen értékfanatizmusát, mint ennek az értelmiségi szerepkörnek az anakronisztikus továbbélése. Az a figura, aki helyzeténél fogva mindenki másnál hivatottabb volna ellökni magától az eszméket és eszményeket, kétségbeesetten kapaszkodik a világnak valamilyen átfogó megfejtésébe, és eltökélten fegyelmezi magát.

Hiába került ki a kezéből a huszadik század második felében a történelem gyeplője, az értelmiségi ma is változatlanul azon a kenetes, meggyőződéses hangon adja elő magát, mint amikor még valóban ő uralta a dolgok menetét. Az értelmiségi pont ugyanolyan ájtatos, mint az előző évszázadok során, amikor Rousseau, Victor Hugo, Sartre képében lépett a nyilvánosság elé. Továbbra is egy rettentő komoly etikai-ideológiai igazságot képvisel, ezen igazság nevében rámutat a társadalom rákfenéire, megvilágítja a rejtett összefüggéseket, harcol a tudatlanság ellen, sosem fél kimondani azt, amit kimondani muszáj; az égre ír, ha minden összetört.

Az értelmiséginek – hiába minden ezzel ellenkező híresztelés, hiába beszélt Lyotard a „legitimáció meta-narratíváinak” bukásáról – továbbra is általános világnézete, szilárd értékrendszere és célja van. Még ha vastag szarkazmus vagy gyerekes hülyeskedés mögé is rejti a mondandóját, tollát azért – persze hogy! – egy jobb helyzet megteremtése iránti vágy, az igazság szeretete, az emberi érzékenység, a hit vezeti.

Az ájtatos értelmiségi kényszeresen igyekszik, hogy igazolja magát valamilyen megfelelés által. Bármiről is nyilatkozzék meg, csupán azt akarja tudatni velünk, hogy hiánytalanul birtokában van a Jó és a Rossz közti különbségtétel képességének. Elképzelhetetlennek tartja, hogy anélkül fogalmazzon meg egy mondatot, hogy magáévá tett volna bizonyos elvárásokat, az erkölcsnek egy biztonságos, ellenőrzött gyártótól származó verzióját. Semmilyen morális kétértelműséget nem enged meg magának. Az ájtatos értelmiséginek feltolul a gyomorsava még a puszta gondolatra is, hogy csalódást keltsen, hogy közönsége ne tekintse őt mindenestül nyájas, megbízható, előremutató, pozitív karakternek,

Persze ugyanolyan gyarló, oktalan indulatoktól gyötört, tétova, előítéletes lény, mint bárki más, ám ezen vonásait még véletlenül sem vallaná be.

A megfontolt, rendezett agyvelejű, engagé entellektüel retteg attól, hogy elesik az Igazságtól, ezért kínosan ügyel arra, hogy mondanivalója magától értetődőnek tűnjön. Nem szubjektív gondolatoknak ad hangot, hanem kőkemény evidenciákat fogalmaz meg; görcsösen kerüli az önellentmondásokat, önnön ízlése, hajlamai, benyomásai helyett rideg tényekre hivatkozik; egyszóval mindent elkövet, hogy komolyan vegyék. És – ami ennél is fontosabb – hogy komolyan vehesse magát.

Az ájtatos értelmiségi nem tud lemondani arról az ábrándról, hogy fontos legyen, olyasvalaki, akinek eseményszámba megy minden megnyilatkozása, akinek a szavain csüng a nép, akárha gyermekek, mit tiefen Augen. Ez a sóvárgás előbb-utóbb óhatatlanul kóros elváltozásokat idéz elő megjelenésében, fellépésében: arca feszülten megnyúlik, és képtelen száz decibel alá mérsékelni a hangját.

*

Bárhogy is nézzük, az ájtatos értelmiségi szerepe nevetségesen idejétmúlt.

Abban a korban, ahol a köztudatformáló üzenetek leginkább a keresztbe-kasul megosztott és ezerszeresen elnyűtt plebejus mémek útján terjednek, a lepedőnyi értekezéseket körmölő szellemi ember nem áltathatja magát azzal, hogy hatással van a világra. Kénytelen elfogadni, hogy néhány szedett-vedett mondatnak, amit Homer Simpson, Tunyacsáp vagy az állát vakaró dinoszaurusz szájába adnak, több ereje van, mint az ő egész életművének.

Bármennyire is lesújtónak tűnhet ez a helyzet, egy régóta esedékes megkönnyebbülés esélyét kínálja fel az értelmiségi számára. Ha továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a magasból átszellemült ideológiai áldomásokat osztogasson, csak kiröhögteti magát – ez tiszta sor. Végre itt az alkalom, hogy feladja az igazság meg az erkölcs birtoklására vonatkozó igényét, és ne képviseljen mást, mint a saját magánérdekű fantazmáit. Végre megszabadulhat önnön komolyan vételének embertelen terhétől. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy az elmúlt évszázadokban nyújtott dicstelen teljesítménye okot adna arra, hogy őrizgesse a régi allűrjeit. A megfelelés kényszere számtalan véres és nyomorúságos baromságba vitte bele; itt az ideje, hogy elutasítsa a világraszóló küldetéseket.

Az ájtatosságot persze nem könnyű levetkőzni. A mai értelmiségi semmilyen tekintetben nem tud integer lenni: nemigen tehet mást, mint hogy vállalja önnön zűrzavarát, egymásnak erőszakosan ellentmondó gondolatait és benyomásait, magányosságát. Ahogy Rilke írja a Nyolcadik duinói elégiában: „Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik. / Újra rendezzük. S mi is szétesünk”. Mindez elég szomorú figurává avatja őt, ám vigasztalhatja a tudat, hogy az egyre merevebb és türelmetlenebb neoszentimentalizmus, a mind zsarnokibb morális tüchtigség idején nagyjából ez a szétesettség az elérhető emberi maximum. Ha továbbra is a megfelelés módozatait keresi, óhatatlanul arra ítéli magát, hogy az uralkodó Teljesség igéjét zsolozsmázza, hogy elkocsányosodjon, mint az open-mindedságukat bizonygató, kegyelemért esdeklő britek. Ha nem... hát persze akkor sem számíthat semmi jóra.

Nem egy feladat, hanem egy lehetőség áll a huszonegyedik századi értelmiségi előtt: bomlasztani.

Az egzisztencialistákat és az elkötelezett irodalmat kéjesen kikezdő provokátor, Roger Nimier mondta jól: „Egy pánikszerű nyegleség jegyében kell élni: semmit sem venni komolyan, tragikusan venni mindent.”