Top10: a futballtörténelem legnagyobb botrányai

„1. A jugoszláv polgárháború kitörése a Maksimir Stadionban

A legnagyobb durranás a zágrábi Maksimir Stadionban 1990. május 13-án megvívott ütközet, hiszen több volt ez, mint egyszerű szurkolói rendbontás, ez úgy egyértelmű, minthogy a boza a világ legszarabb itala. Tito marsall erővel és tisztelettel tartotta egyben Nagy-Jugoszláviát, akár a stabilizátor a Coop-kókuszgolyót, halálát nem sokkal később polgárháború és népirtás követte. 1990 tavaszán már úgy forrtak az indulatok a szerbek és a horvátok között, hogy Vitár Róbertnek menedékjogot kellett volna kérnie, ha egy rangadón eltéveszti egy játékos nemzetiségét, vélhetően már leállították a Szerbhorvát nyelvkönyv javított kiadásának munkálatait is. Ebben a tűzforró légkörben került sor a jugoszláv bajnokság csúcsrangadójára, a horvát Dinamo Zagreb és a szerb Crvena Zvezda összecsapására, melyen végül annyian szenvedtek sérülést, mintha egy taposóakna-mezőn rendezték volna meg.

Persze ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a belgrádi ultrák, a »Delije« vezetője a később paramilitáris parancsnokként elhíresült, tigrisekkel, énekesnőkkel és fegyveres pszichopatákkal fotózkodó Arkan volt, akinek agyára ment A sebhelyesarcú, és akit csak egy merénylet mentett meg attól, hogy Hágába rángassák, míg a Dinamo Zagreb szurkolói csoportja, a »Bad Boys Blue« esetében se az MTK patikusokból, ügyvédekből és történészekből álló kemény magjára tessék gondolni. A hírhedt, és már a 13. percben félbeszakadt mérkőzésen egyszerre kaptuk meg, amikor a begőzölt Maradona nekirontott a baszk nacionalizmusáról és csonttöréseiről híres Athletic Bilbaónak, amikor szétszakadt a brüsszeli Heysel Stadion a besörözött brit szurkolók nyomására, és amikor a józsefattilás önmarcangolástól nem szenvedő Eric Cantona kung-fu-rúgással terítette le az őt kritizáló Crystal Palace-drukkert. Minden azzal kezdődött, hogy a szerbek szurkolói nótákban kezdték gyalázni a horvát szeparatista törekvések vezetőjét, az önállósuló Horvátország államfőjét, Franjo Tudjmant, amit a horvátok a műanyagszékek letépésével és a szerbek megdobálásával köszöntek meg, azok bicskával támadtak vissza, de nemsokára a vízágyúk is megérkeztek. A csapatokat ekkor már öltözőbe menekítették, csak néhány Dinamo-játékos próbált közvetíteni a pályán, de amikor a hazaiak 21 éves csapatkapitánya, Zvonimir Boban azt látta, hogy a szerb rendőrök csevapcsicsivé kezdik aprítani a földön fekvő horvát drukkereket, nekifutásból mellkason térdelte az egyik felfegyverzett közeget. Ezzel Boban instant nemzeti hős lett, nála gyorsabban csak Dugovics Titusz váltott jegyet a hősök panteonjába. Félévre eltiltották, és ezért ki kellett hagynia az 1990-es világbajnokságot, amely az utolsó világversenye lett a pláviknak. Az 1992-es Európa-bajnokságról ugyanis már nemcsak Bobant, de az egész jugoszláv válogatottat kizárták a polgárháború miatt, ami annyira méltányos húzás volt az UEFA-tól, mint amikor egy »Holnap 9 és 15 óra között villanyóra-leolvasást tartunk«-értesítést találunk az ajtónkon.

A jugoszláv aranygeneráció otthon maradt, és már megint Soros nevetett a végén, macskát simogatva a vulkán mélyén, ahogy azt Gary Lineker megmondta.”