A keresztény ember komfortzónája ott ér véget, ahol kész az isteni tanításhoz ragaszkodni minden egyéb emberi körülmény ellenére. Amikor képes hűségesen kiállni egyháza tanítása mellett és tanúságot tenni a szeretet és az elfogadás valódi értelméről.Függetlenül attól, hogy az éppen adott kor társadalmainak ideig óráig tartó ideológiái mit várnak el tőle.
Ez a kiállás – szükségszerűen, a jézusi példát látva – nem egyszer konfliktust, meg nem értettséget, vagy akár gyűlöletet szül. A házasság és család intézményének kérdésében nincs az az alap, amiről azt lehetne mondani, hogy márpedig a relativizáló tendenciákat – ahogy Lukácsi Katalin fogalmaz – „tudomásul kell venni”. És még egy hatalmas tévedés. Az egyház a „polgári házasságot” sosem védte. Ma sem ez az alapvető kérdés, hanem magának a házasság intézményének a lényege. Amely kizárólag egy férfi és egy nő szövetsége lehet. Van erre egy külön szentségünk, és azt a továbbiakban sem városházákon szolgáltatják ki.
Remélem, az már csak (ál)naív feltételezés részéről, hogy a Budapest Pride-on való részvétel nem az LMBTQ „közösség” jogainak kiszélesítésére való igény támogatását jelenti. A világon az összes ilyen jellegű megmozdulás (amely egyáltalán nem reprezentálja a homoszexuálisok egészét és belső viták forrása) egy agresszív lobbi része, amelynek nyílt célja minden „hátrányos megkülönböztetés” felszámolása. A milliószámra szaporodó álidentitások propagálása rövid időn belül a nyugati világ fősodratú gondolkodásának (látszólag) evidens részévé vált, kikezdve ezzel pontosan azt a keresztény világképet, amelyben elvileg Katalin is hisz.
Jézus Krisztus nem győzte hangsúlyozni, hogy nem a bűnöst, hanem a bűnt ítéli el.
De pontosan ezért következik az ő szeretetéből a hamis szabadosság helyett az igazságra vezető, nehezen és lemondásokkal járható ösvény, az emberi természettel való megalkuvás helyett az abból való felemelkedés, a változás nélküli elfogadás helyett pedig a bíztatás a neki való önátadásra.