Ian McDonald: Luna – Újhold

„Mondják, hogy a Luna az a sci-finek, ami a Trónok harca a fantasynek, és ebben jó adag igazság van. Ugyan McDonald szereplői relatíve kevésbé változatosak, mint Martinéi (a legtöbb nézőpontkarakter a Corta-famíliából kerül ki, bár akad a Földről nem régiben érkezett, ezért a másod- és harmadgenerációs holdiaktól nagyon különböző szereplő is, és más nagycsaládok tagjait is megismerhetjük), itt is nagyban megy az intrika, a hatalomért folyó harc. A Corták amúgy egytől-egyig mások, nincs köztük két egyforma jellem, és már önmagában ez is jelzi, hogy McDonald számos sci-fi szerzőn túltesz a jellemábrázolás terén (bár Bradbury szintjét még nem érte el).

Ahogy Martin, úgy ő sem finomkodik a szereplőkkel, bár én őszintén szólva nem igazán kedveltem meg egyiket sem, kivéve talán Lunát, aki egyelőre kislány és nem sok vizet zavar (de van egy olyan sejtésem, hogy főszereplő lesz belőle), meg a dinasztiát megalapító Adriana Cortát, Luna nagyanyját. De őt is inkább csak azért találtam szerethetőbbnek, mert ő meséli el azt, hogy hogy lett a Hold azzá, ami a regény jelenében. Vannak még szimpatikusabb szereplők, de a legtöbbüket tényleg csak a hatalom érdekli, akárcsak ellenfeleiket, ahogy az egy olyan helyen szinte természetes (már ha félretesszük, hogy az ember néha tud emberséges is lenni…), ahol iszonyú nehéz túlélni és megélni.

McDonald nem csinál minden fejezet vagy nézőpont váltás végére cliffhangert, ahogy Martin kényszeresen teszi, de a regény vége így is olyan, hogy ha holnap kapnám kézhez a folytatást, akkor is túl idegesítő lenne a várakozás. Jó hír viszont, hogy állítólag csak két része lesz a Lunának, és hogy a második is megjelent már. Reméljük, a magyar kiadásra sem kell sokat várni…”