Erre a változásra tett rá egy lapáttal a gazdasági bizonytalanság, ami elképesztő magas labdát dob fel az olyan elnyomó hajlamú kormányoknak, amelyek szeretnék a médiát is uralni. Ez nemcsak Magyarországon, hanem több fejlődő országban is látszik. Ha olyan médiatermékek lennének itthon, amelyeknek stabil, elkötelezett fizető táborai és hirdetői vannak, akkor ezt sokkal nehezebb lenne véghezvinni. De így, hogy minden médiatermék kiszolgáltatott a hirdetéseknek, az a cég is simán eladja a magyar médiatermékét a kormányhoz közel álló szereplőknek, amelyik az Európai Parlamentben a szólásszabadság korlátozása miatt a magyar kormányt szidó országban működik, mert a pénz fontosabb, mint a sajtószabadság. Ami tragikus ebben az egészben, hogy mennyi közpénz folyik ebbe a műveletbe, és milyen veszteségeket termelnek az így vagy úgy államilag finanszírozott médiavállalatok.
Mégis érdekes azt látni, hogy a fogyasztók nem mennek feltétlenül abba az irányba, amit a kormányzati propaganda kínál. Hiszen ha nem állítasz elő szórakoztató, vagy megbízható tartalmat, akkor nincs mivel átcsábítani az olvasókat. Ha azt nézzük, hogy a kormánypropaganda az egyperces híradókkal hány millió embert ér el, az nem azt jelenti, hogy az egy sikeres eszköz, hanem azt, hogy sokaknak nincs alternatívájuk. A szegényebb régiókban egyszerűen nincs olyan digitális tudás, hogy legyen lehetőség máshonnan tájékozódni. Ahol viszont van választás, ott nem nézik a kormányzati kereskedelmi tévét, vásárolják rommá a Magyar Időket vagy kattintják szét a kormánypárti portálokat.”