„A 2016-os év egyik váratlan könyvsikere volt a történész Gyáni Gábor: A történelem mint emlék(mű) címet viselő kötete, ami a BDSM-fanfictionökkel, »borzongató« skandináv krimiírókkal, a szépirodalmi szegletben pedig Krasznahorkai László Nobel-esélyességével és Esterházy Péter halálával terhelt magyar könyvpiacon legalábbis furcsának tűnhet. A kötet a kollektív emlékezet és annak politikai felhasználása, valamint a történelemírás közötti konfliktust elemzi. A téma nem egyszerű, de a sikeressége mindenképp az aktualitását jelzi: legutoljára épp az 1956-os megemlékezés körüli botrányok során volt érzékelhető, hogy valami nincs rendben, valami harc dúl a velünk élő történelem értelmezése, hangsúlyai körül – és az elemzők szerint a folyamat már jó ideje elkezdődött.
Történelem vs. emlékezet
Memory boomként (emlékezetrobbanás) híresült el az a jelenség, amely során a történelmet kiveszik a történészek kezéből, mert a politikai hatalom illetve a társadalom igényt tart annak saját szájíze szerint történő (át)értelmezésére. Magyarországon ennek amúgy is nagy hagyományai vannak: az államszocialista időszak alatt független történetírás ugyebár bajosan létezett. Az emlékezetpolitika, a múlt történéseinek új értelemmel való felruházásának igénye ma is megjelenik olyan aprónak tűnő dolgokban, mint az utcanévtáblák átnevezése, a könyvtárak, iskolák neveinek megváltoztatása, az új, esetenként vitatott üzenettel operáló emlékművek felavatása, ezzel párhuzamosan régi emlékművek eltávolítása, új történelemtankönyvek kiadása, vagy éppen a »pirosbetűs« ünnepek hangsúlyai és celebrálása. Az emlékezetpolitika céljairól az is sokat mond, amit nem hajlandó ünnepelni.
Manapság már nem kell feltétlen durva eszközökhöz folyamodnia, nem kell meghamisítania tényeket, elegendő eltolnia a hangsúlyokat, felismerve a tényt, hogy a történteket mindig utólag ruházzuk fel jelentéssel, így megvan a lehetőség arra, hogy bizonyos dolgokat felnagyítsunk, néhányat pedig kevésbé fontosnak tüntessünk fel. Így történhet meg, hogy míg egyes hatalmon lévő kormányok megemlékeznek például Nagy Imréről az ’56-os eseményekkel kapcsolatban, addig a rákövetkező szinte teljesen kihagyja őt az állami ünnepélyek kánonjából, és inkább a Corvin-közieket (bár közülük sem mindenkit) állítja a fókuszba. Az első kérdés, amit feltehetünk magunknak, mikor az új kottából énekeltetnek: milyen önazonosságot, milyen identitást akarnak kreálni ezzel, és milyen üzenetet közvetítenek azoknak, akiket a csoportból kizártak?