Magyar Péter, az újságírók, meg a kínos emlékű Erzsi néni
Mit tenne kiélezett történelmi helyzetben? Jó lenne tudni. De még jobb lenne őt már elfelejteni.
A tömegekre hatni akaró politika nem érdekelt a bonyolult, sokféle igazsággal meghatározható múltban, csak a valamire használható, illetve a valamire alkalmatlan történelmet különbözteti meg egymástól.
„A 2016-os év egyik váratlan könyvsikere volt a történész Gyáni Gábor: A történelem mint emlék(mű) címet viselő kötete, ami a BDSM-fanfictionökkel, »borzongató« skandináv krimiírókkal, a szépirodalmi szegletben pedig Krasznahorkai László Nobel-esélyességével és Esterházy Péter halálával terhelt magyar könyvpiacon legalábbis furcsának tűnhet. A kötet a kollektív emlékezet és annak politikai felhasználása, valamint a történelemírás közötti konfliktust elemzi. A téma nem egyszerű, de a sikeressége mindenképp az aktualitását jelzi: legutoljára épp az 1956-os megemlékezés körüli botrányok során volt érzékelhető, hogy valami nincs rendben, valami harc dúl a velünk élő történelem értelmezése, hangsúlyai körül – és az elemzők szerint a folyamat már jó ideje elkezdődött.
Történelem vs. emlékezet
Memory boomként (emlékezetrobbanás) híresült el az a jelenség, amely során a történelmet kiveszik a történészek kezéből, mert a politikai hatalom illetve a társadalom igényt tart annak saját szájíze szerint történő (át)értelmezésére. Magyarországon ennek amúgy is nagy hagyományai vannak: az államszocialista időszak alatt független történetírás ugyebár bajosan létezett. Az emlékezetpolitika, a múlt történéseinek új értelemmel való felruházásának igénye ma is megjelenik olyan aprónak tűnő dolgokban, mint az utcanévtáblák átnevezése, a könyvtárak, iskolák neveinek megváltoztatása, az új, esetenként vitatott üzenettel operáló emlékművek felavatása, ezzel párhuzamosan régi emlékművek eltávolítása, új történelemtankönyvek kiadása, vagy éppen a »pirosbetűs« ünnepek hangsúlyai és celebrálása. Az emlékezetpolitika céljairól az is sokat mond, amit nem hajlandó ünnepelni.
Manapság már nem kell feltétlen durva eszközökhöz folyamodnia, nem kell meghamisítania tényeket, elegendő eltolnia a hangsúlyokat, felismerve a tényt, hogy a történteket mindig utólag ruházzuk fel jelentéssel, így megvan a lehetőség arra, hogy bizonyos dolgokat felnagyítsunk, néhányat pedig kevésbé fontosnak tüntessünk fel. Így történhet meg, hogy míg egyes hatalmon lévő kormányok megemlékeznek például Nagy Imréről az ’56-os eseményekkel kapcsolatban, addig a rákövetkező szinte teljesen kihagyja őt az állami ünnepélyek kánonjából, és inkább a Corvin-közieket (bár közülük sem mindenkit) állítja a fókuszba. Az első kérdés, amit feltehetünk magunknak, mikor az új kottából énekeltetnek: milyen önazonosságot, milyen identitást akarnak kreálni ezzel, és milyen üzenetet közvetítenek azoknak, akiket a csoportból kizártak?
Az emlékezetpolitika mint identitásunk szobrásza
Az emlékezetpolitika változatos eszközökkel igyekszik a mindenkiben megbúvó érzékelési torzításokat kihasználni. Saját csoportunkat eredendően komplexnek, heterogénnek, kedvelhetőbbnek látjuk, a társak érzelmeit saját érzéseinkként is képesek vagyunk megélni. A csoport pozitív szemlélete nyomán a történelmüket dicsőséges győzelmek vagy meg nem érdemelt szerencsétlenségek sorozataként meséljük. És ahogyan Michelangelo meglátta a formátlan márványtömbben Dávidját, torzításaink nyomán az emlékezetpolitika is gyakorlatilag születésünktől kezdve látja bennünk azokat a társadalmi törésvonalakat, melyek mentén identitásunk kifaragásába belefog. Az emlékezetpolitika kihasználhatja, hogy minden csoport hordoz magával egy úgynevezett kollektív emlékezetet, ami a csoporttagok együttes élményéből alakul ki, és csaknem mindenben különbözik az emlékezés egy másik módszerétől, a szakszerű történetírástól. Számunkra legfontosabb talán a funkciója, mely nem más, mint a csoporttag számára a csoport állandó, elfogult, sokszor irracionális elemeket is tartalmazó történelmének megteremtése, melyben a csoport tagjai elhelyezhetik magukat: az »én«-ből igyekszik »mi«-t kreálni. Míg a történetírás a változásra koncentrál, a kollektív emlékezetet az állandóság és az ismétlés mozgatja, a vágy, hogy a csoporttag akár több évszázados eseményekben is felfedezhesse saját jelenét, folyamatosságot biztosítson önmaga és a régmúlt között. Minél többször ismételteti az emlékezetpolitika a múltbeli csoportról – vagyis a rólunk – szóló sérelmeket és győzelmeket, annál könnyebben hozzáférhetővé válik az általa közvetített identitás. Ez az identitás gyakorlatilag egy kiterjesztett én, ami olyan »emlékeket« is tartalmaz, melyeket mi személyesen meg sem éltünk, mégis befolyásolják azt, ahogyan a jelen történéseihez viszonyulunk.
Sérülékeny tudomány
A memory boom jelenségét szemlélve feltehetjük a kérdést: mégis, milyen lehetőségeink vannak, hogy legalább a tényeket visszafoglaljuk a politikától? Úgy tűnik, a történelem, azaz a múlt feletti uralom túlságosan nagy politikai értékkel rendelkezik ahhoz, hogy „akadémiai tisztaságot« lehessen biztosítani neki. Az viszont már egy (marketing)pszichológiai kérdés, hogy hogyan tüntethetnénk fel a szakszerű történetírás mondanivalóját igazabbnak, mint a különböző politikai ideológiák által lebutítottakat? Bertrand Russell szerint egy tudományág hatása a közvéleményre nagyban függ annak gyakorlati alkalmazhatóságától.
„Amit a tudomány általános értékek mentén közvetít, az kétségbe vonható, de amit a technika által nyújt, az mindenki előtt nyilvánvaló. […] ha képes vagy megmutatni, hogy megvannak az eszközeid a létező törekvések könnyebb valóra váltására, […] akkor jó úton vagy annak reményében, hogy az emberek végülis elfogadják, amit állítasz.« A történelem, empirikus módszerei ellenére mégis elméleti tudomány, ráadásul még a szakszerű történelemíráson belül is léteznek különböző nézőpontok egy-egy történésre vonatkozóan – nyugodtan lehet itt a sokszínű, ideológiailag széttagolt ’56-ra is gondolni. Mint láthattuk, az emlékezetpolitikának különösebben nehéz dolga nincs, hiszen képes kihasználni az egyének azon alapvető beállítottságát, hogy csoportjukat elfogultan szemlélik.
Ami mégis segítségünkre lehet, az maga a demokratikus hatalomgyakorlás. Ennek fő előnyei az egyensúlyra való törekvés és az önkontroll. Amint a demokratikus rendszer sérül, mondjuk egyeduralmi törekvések által, a politika, akár az árvíz, elönti a tudomány hagyományos tereit: a független kutatócsoportokat, intézményeket, az eredményeket közlő médiumokat, és az oktatást. Konkurens, államilag támogatott kutatócsoportokat alakít a vágyott múlt kialakításának érdekében, a tiltakozók ellen pedig változatos eszközöket alkalmaz: Törökország például hagyományosan bojkottot hirdet az örmény népirtás százéves témájával foglalkozó bármely nemzetközi konferencia ellen. Az egyeduralom természetéből fakadóan amúgy is a szervezeti autonómia ellen van, ez pedig az érdeksemleges tudományos vizsgálódás végét jelenti.
A tömegekre hatni akaró politika nem érdekelt a bonyolult, sokféle igazsággal meghatározható múltban, csak a valamire használható, illetve a valamire alkalmatlan történelmet különbözteti meg egymástól. Általánosságban elmondható, hogy minél grandiózusabb, hangosabb, drágább, pirotechnikai effektektől fényesebb a megemlékezés, általában annál egydimenziósabb a kép, amit »múltbeli önmagunkról« vetítenek elénk.
A tűzijáték árnyékában felütheti fejét a kérdés: a színpadon, amelyet politikának neveznek, vajon mire akarják használni múltunk felcicomázott jelmezét?”