Mi sem áll tőlem távolabb, minthogy itthagyjam az országot

„Schiffer: Új gondolatok mindig jönnek. Ebben olyan nagy felfedezés nincsen. Ma azt látom, hogy a 21. században a globális kapitalizmus válságára nagyjából három reakció érkezik, ha a pártpolitikai mező felől közelítünk: egyrészt van egy populista jobboldali válasz erre az egészre, ha leegyszerűsítve akarom összefoglalni, akkor ez nem más, mint a »régi, jó világ újrateremtése«. Trumptól Orbánig különböző árnyalatokban – bár az úttörő Berlusconi volt a '90-es évek közepén. Továbbá van egy radikális baloldali, ökológiai válasz erre a rendszerválságra. Ezt is lehet látni Sanderstől a Syrizáig, vagy éppen Mélenchontól Jeremy Corbynig bezárólag. Érdekes módon – főleg az elmúlt fél évben jelent meg, de eléggé szimptomatikus – a harmadik válasz, amelyet én Puzsértól kölcsönözve úgy neveztem el, hogy „szélsőközép”. Ami semmi mást nem jelent, mint a semmitmondás radikális újracsomagolását.

Fűrész: Zizek is azt mondja, hogy radikális centrum.

Schiffer: Ez a semmi jól megmarketingelve. Azt hiszem a volt 4K-s Istvánffy András mondta rájuk, hogy ezek „Starbucks pártok”. Igazából én a »párt« kifejezést sem tartom helyénvalónak, mert projektekről van szó inkább. Erre láttunk példát most Magyarországon is a Momentum esetében. Ugyanez volt tulajdonképpen az Együtt-PM történet is, az is ez a »szélsőközép« volt. A lényeg, hogy radikálisan csináljunk valamit: tök mindegy, hogy mit. Ha le akarod rántani a fedőréteget, akkor kiderül, hogy valójában semmi mást, mint ami eddig volt. De ezt valahogy radikálisan másként.

GFG: Vagyis hőzöngés, nem?

Schiffer: A populistákra is szokták mondani, hogy hőzöngés. Erre én nem egyszerűsíteném le, csak az látszik, hogy a hagyományos kereszténydemokrata és szociáldemokrata irányzatok folyamatosan veszítenek a terükből. Ha végignézed a választási adatokat a '90-es évek elejétől, én ezt Hollandia kapcsán megtettem, akkor azt látod, hogy a ’45 után kialakult rendszerpártokra leadott szavazatok folyamatosan csökkennek. A lehulló szavazatokat a hollandoknál a kilencvenes évektől főként a populista Pim Fortuyn, aztán később Wilders szerezte meg. Egyébként az idei, tavaszi választásnak Hollandiában is a radikális baloldal, illetve az ökológiai pártok, a zöldek voltak a legnagyobb nyertesei. Meg lehet nézni aztán azt is, hogy vannak ezek az újracsomagolt neoliberális pártok – nem csak Macronra gondolok – Spanyolországban, Lengyelországban, Romániában, Horvátországban is próbálkoztak egy-egy ilyennel. Sőt, meg lehet nézni a horvát és a spanyol esetet: mind a két szélsőközép pártnak a felfuttatása azt eredményezte, hogy Spanyolországban sikerült megakadályozni, hogy a Podemos legyőzze az establishmentet, Horvátországban pedig az egy évvel korábban 20% fölött álló zöldpártot ennek az új, liberális pártnak a felbukkanása gyakorlatilag ledózerolta. Mert az is egy tanulság egyébként, hogy az új generációk számára a közös technokrata ethoszban feloldódott hagyományos keresztény-konzervatív, illetve szociáldemokrata pártok nem tudnak semmit sem mondani. Az új generáció a régi mesékre egyszerűen immunis, és nem csak a posztkommunista térségben. Sokszor nagyon apró érzületeken és nüanszokon múlik, hogy hová szavaznak: a semminek a radikális újracsomagolására, a populista jobboldalra vagy a radikális baloldalra.”