Josh Malerman: Ház a tó mélyén

„Ezzel pedig nem is lenne különösebb bajom, valójában nincs is, csak annyira szerettem volna, ha valami igazán zsigeri – lovecrafti – őrület, nevenincs borzalmak miatt kell szorítanom a fiataloknak, nem azért, hogy melyik színű ruha lebeg majd oda egyikükhöz a következő merülés során, vagy hogy melyik lesz az a csudálatos nappal/éjjel, mikor a lány odaadja magát végre a fiúnak. Éppen ezért nem feltétlenül a horror rajongók találják majd meg a könyvben a számításukat, inkább azok, akik (például) a Gyacsenko-házaspár Metamorfózis-trilógiájához hasonló történetben reménykednek. Az Alekszandra és a Teremtés növendékei a végére azért „elborultabb” lett, mint ez a regény, de összességében a kettő nagyon sok jellemzőjében igen hasonló egymáshoz. Pedig annyira adta volna magát egy vérbeli természetfeletti rémtörténet megszületése, hiszen már maga az alapötlet is magával ragadó; szinte fáj, hogy a lehetőség végül kimaradt. Egy ház, ami látszólag a víz alatt épült, nem csak az idők során valamiért belesüllyedt, ahol az áramlatok vagy a korhadás nincsenek semmiféle hatással az ott található dolgokra. Hogy került oda? Mi a ház története? Mi történt a falai közt? Lakott benne valaki? A házat övező lehetetlenségeknek mi a magyarázata? Ki építette? Miért? Miért olyan ellenállhatatlan a felfedezők számára? Kérdések egész sora merülhet fel ezeken kívül is, de választ ne is reméljünk rájuk, ez nem az a könyv, ami a válaszokat is szállítja a történet szimpla elmesélése mellé. Ezt viszont nagy hibának éreztem, mikor összecsuktam a könyvet, hiszen a sok kérdés mellett egy foglalkoztatott már csak igazán. Elolvastam – és akkor most mi van? Kaptam egy teljesen érdekfeszítő regény-csírát, ami most csak úgy lóg a levegőben. Eleje van, meg közepe is, de vége, na, az egyáltalán nincs neki. Mintha a szerző maga sem akart, vagy inkább tudott volna igazán értelmes válaszokat kitalálni, így inkább misztikus köddel zárt hirtelen. Ez a »cserbenhagyás« egy nyúlfarknyi novellánál nem fájna annyira, de egy majdnem-regénynél – hát, köszönöm szépen!”