Az újliberálisokról

„A konzervatívok mércéjével mérve azonban a liberalizmus nem fektet kellő súlyt a legitimitás érzetének kialakítására, és érzéketlen a társadalmi összhang és elégedettség forrásai iránt.” (Roger Scruton)

Letűnő ágon himbálódzik az újliberális politikai ideológia: a túljátszott magabiztosság álarcával és a profithajszoló csoportok érdekeit (ál-)humanizmusba és emberi jogok védelmébe csomagolva éli meg a törvényszerűen és elkerülhetetlenül tragikus következményeket felhalmozó világméretű agóniáját.

Az utópikus ideológiák – ahogyan törvényszerűen az újiberalizmus is az – általában ránk hagyják a történelem lapjain a véres emlékeztetőket: a jakobinusok nyaktilóit, Hitler koncentrációs táborait, a szovjet gulágokat – és a terroristák halottjait, a megnyomorítottan túlélő mai áldozatait, Európa- és világszerte. Az áldozatok sosem válogathattak a halálnemek között. Tulajdonképpen a nekik asszisztáló politikai erők sem válogathatnak, és ha már elszabadult a pokol, pusztán csak abban reménykedhetnek, hogy őket majd a csúfos vég elkerülni méltóztatik. Bár erre néhány „mázlista” kivételével alig akad történelmi példa. Másról regél a jakobinusokat is lefejező guillotine, Trockij jégcsákánya, Mussolini lincselés jellegű kivégzése, Hitler öngyilkossága. Az összes utópiából eredeztethető ideológia végül mindig benyújtja a szörnyű számláját.

„Mi van őnáluk (a liberálisoknál)? A rég elavult arany középszer, a legkispolgáribb legalantasabb tehetségtelenség, irigykedő egyenlősdi saját értékek nélkül; olyan egyenlőség, amilyennek azt egy inas képzeli, vagy amilyennek ezerhétszázkilencvenhárom franciája képzelte... És ami a fő, mindenütt bitangok, bitangok és bitangok!” (Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: 19. század)

Feltételezhetően az újliberális ideológiával is az a fő gond, hogy nem igazán ideológia, hanem egy politikai beszédmodor, kellő filozófiai, etikai alapok nélküli megnyilvánulási stílus, pusztán a morális rendszer hiányában felépülő, szabad asszociációk gyűjteménye. A „liberális” fogalom tulajdonképpen jelzői értelemben volna érvényes igazán. (Ton macht die Musik – állítja a német közmondás.) Léteznek liberális konzervatívok, sőt az amerikai elnökök közt találhattunk még liberális rabszolgatartót is, de valamennyi politikai irányzatban akadhat egyén vagy frakció liberális színezettel. Ez a feltételezés, ne feledjük, fordítva más politikai csoportosulások esetében is igaz.

A mai liberális politikát és publicisztikát művelő személyiségek viszonylag széles skáláján fellelhetünk a tolerancia (a fogalom nem támogatást, hanem eltűrést jelent eredetileg!)pride- vagy gender-ellenes, sőt a homoszexualitás elfogadásával is hadilábon álló, de még akár a női egyenjogúsággal is vitázó áramlatokat. Ez végül is természetes állapot.

A gondot inkább az intellektuálisnak mondott vagy vélt háttér hordozza magában.

Az improvizálás a kreatív elme csodálandó, értékes terméke. Viszont jelentős tudást és gyakorlatot, no meg némi virtuozitást is feltételez az adott témakörökben. Különben a féltudások veszélyesek, és a felületes ismeretek birtokában az eredmény nem több handabandázásnál, hőzöngő szónoklatoknál, amelyekkel az adott pillanatokban a választási kampányokban utcán, parlamentben és a médiában akár sikeresen befolyásolni vagy félrevezetni is lehet a hallgatóságot, illetve az olvasóközönséget, a majdani szavazóbázist.

A jelszavakban fogalmazó és tervező politikai mozgalmak a pillanatnyi hangulatváltozások sodrását kihasználva hosszútávon akár jelentős társadalmi károsodásokat (Brexit, Nolimpia) okozhatnak, amely másnap olykor akár már nem is egyezik az adott csoportok szándékaival. A Barabást visszhangzó tömeg egyenként már másnap másként emlékezett a saját maga által kiáltott szavaira, de végül mégis egy bűnözőt mentett fel az ártatlannal szemben.

„Civilizációk pusztultak el pusztán nézeteik megkövesedése vagy elmeszesedése miatt” – figyelmeztetett Ortega y Gasset.

A másnaposság semmi esetre sem politikai erény. Sőt, inkább amolyan restellni való öngólnak számít, amiről jobb volna elfeledkezni. Azonban az emlékek hívatlanul is előbukkannak. Hiszen visszavonhatatlanok a cikkek, videofelvételek jóvoltából. Letagadhatatlan és visszakísértő jelenség volt a határon túliak brutális, a Kádár-rendszer logikáját megidéző kitagadása még a virtuális hazából is (akár az illyési Haza a magasbanból is). Feledhetetlen balfogás volt az is, amikor közéletünk, sőt, irodalmunk jeles liberális beállítottságú személyiségei szemrebbenés nélkül magyarázgatták a bámész tv-nézőknek, hogy az őszödi beszéd tulajdonképpen igazságbeszéd, sőt hőstett volt.

Nehéz lehet az ilyen hitelesíthetetlen melléfogások után végül napirendre térni. Őszinte szívvel nem is lehet. Hamis lélekkel nem is kellene, sőt becsapottan bizony még tüntetni sem illene. Talán inkább félre kellene vonulni, hiszen az ismételt újraértelmezések is csak a nevezetes Sas-kabarék olcsó ripacsvilágának etikátlanságába sodornak.

A manapság az utcai tüntetéseken az egyre csökkenő számú résztvevők egy részének arca lazán felcserélhető lehetne ezzel a kabaréközönséggel vagy akár az „alkotókkal” is. Szellemi hátterük még ennél is értelmezhetetlenebb, hiszen ebben az eltúlzottan egyoldalú párbeszédben avagy rögeszmecserékben a részükről nem érvek, hanem jelszavak hangzanak el. A tüntetők önkéntes szónokai és bekiabálói nem a nemzetközileg elismert eredményekkel vitáznak, nem az Eurostat vagy a hitelminősítők értékeléseivel szemben sorolják fel kifogásaikat, hanem hőzöngenek, vagy általánosítanak éhezésről, korrupcióról, büntetendő visszaélésekről. Mi várható egy pártalapítótól, aki kekeckedve és hívatlanul benyomul egy szerkesztőségbe, ahol majd rendet kíván teremteni az őt bíráló publicista fejében? Ez nonszensz.

Mintha a káosz felé kacsintgatna ez az újfajta liberalizmust hirdető, de önmagát gyakran még tételesen meghatározni is képtelen politikai csoportosulás, segítségül hívván a brüsszeli bürokraták, valamint a pártatlannak nem mondható nemzetközi bíróságok segítségét (ahol a saját NGO-mozgalom tagjai a nyerők bírói vagy ügyvédi mezben). És a káosz árnyéka már idáig vetül, nem csupán a CEU-val elhíresült törvényjavaslat elleni harc folytán. A jelenlegi kormány feltételezett szándékainak statisztikailag többségében nem kedvező ítéleteket hozó független bíróság egy valódi terroristát elítélő határozata ellen brüsszeli segítséggel tiltakoznak, a vád megsemmisítését kívánván.

„A harcban nem szabad megállni,/ Elvtárs, szorítsd a fegyvered!/ Vagyunk az új rend katonái,/ Vagyunk az eljövő sereg.” Félelmetesen ismerős ennek a zagyva munkásmozgalmi indulónak az üzenete, mivel tragikus eredményeit egyszer-kétszer a közelmúltunkban már tragikusan megéltük, amikor egy utópikus ideológia nevében végigtiportak hazánkon a fegyvert szorító elvtársak „eljövő seregei”, és mindenről ők döntöttek, lázítottak, új igéket hirdettek, amiket önmaguk is képtelenek voltak megérteni és felfogni, mert műveletlenek és toleranciamentesek voltak. Erejük nem a szellemükből fakadt: minden felkapott hipotézist egyetlen igazságként fogtak fel, míg a többit lazán betiltották, csak hangerejükre és idegen fegyverekre támaszkodva évtizedekig tartó rabigába züllesztették az országot, a népet. Az általuk szervezett társadalmi formában a tudománytalan tudományos világnézet korát/diktátumát éltük meg, a megcsonkított gondolati szabadság korát az iskoláinkban, az egyetemeinken.

És most újra összeállt, összezagyválódott a nagy csapat, Gulyás „Slejm” Márton „eljövő serege”: Bánfalvi Eszter, Csintalan Sándor, Gálvölgyi János, Hajós András, Pörzse Sándor, Stohl András, Thuróczy Szabolcs és Zagyva György Gyula. Kik, ha nem ők lehetnek országunk, népünk vezérlő csillagai, a szellem eljövendő üstökösei. Ők a jövő példaképei, kerítésbontói és gátszakítói egyben. Megannyi politológusnál, szociológusnál, pszichológusnál, filozófusnál, esztétánál jóval ütősebb, felkészültebb elvtársi csapat. Félelmetes!