Úgy földbe állt a német vállalat, mint a gerely – búsulhatnak a románok
400 millió euró hiányzik, Romániában kongatják a vészharangokat.
A román vezérek a legkevésbé sem attól rettegnek, hogy nincsenek autópályáink, iskoláink és kórházaink, de állandóan azt üvöltözik, hogy szétszakad a hazácska.
„A politikus elvtársak jó sok éve nem tesznek mást, mint elűzik a nyugalom bármilyen formáját, riadókészültségben tartanak egy egész országot – a vezérek pedig itt állandóan emberekről és intézményekről alkudoznak, a tévéktől kezdve az Akadémiáig: a legkevésbé sem attól rettegnek, hogy nincsenek autópályáink, iskoláink és kórházaink, de állandóan azt üvöltözik, hogy szétszakad a hazácska. Ez semmiben sem különbözik a légiriadó-szirénák zajától: óvóhelyekre bújunk, megvárjuk, hogy elmúljon a veszély és újra meg újra – mikor mehetnél még dolgozni, ha a magyarok állandóan Erdélyt lopkodják, a marslakók pedig a bucsecsi energiát?
Mit csinálnak a mostaniak? Megszakítják a természetes folyamatot, a felváltva kormányzást folyamatos éberséggé változtatják – ez olyan, mintha a tolvajoktól félve folyamatosan otthon lennél csőre töltött puskával; mikor szoríthatnál még időt fűnyírásra, meszelésre, a gyermekek iskolába vitelére? Nem könnyebb másik utcába, másik faluba költözni? Négymillió román költözött a szomszédba – talán számukra ez az igazi kormányprogram.
Biztos lehetsz abban, hogy az ostobák sohasem kerülhetnek hatalomra a nemzet okosainak budoári cinkossága nélkül. Egy kisfőnöki állás – az irodavezetőtől a rektorig – csodákat tesz, futószalagon puhítja a lelkiismereteket. A bűnökből erény lesz, elkap az a kis finom, valószínűleg marihuánától érzett kábulat és úgy érzed, hogy ennek a világnak egy része csak a tied lett.
Nézz körül – az intézmények már rég nem az állam, hanem a pártok tulajdonát képezik.
Hallgasd csak, hogyan kötnek hatalomváltáskor fogadásokat a tisztviselők arra, hogy ki jön majd, ki kinek az unokaöccse, az nyer, aki élen járt a plakátragasztásban – az a legjobb, ha meghúzod magad, a lehajtott fejet nem metszi le kard, ne szólj szám, nem fáj a fejem: nagyjából ez van a túlélési kézikönyvünkben. Eközben pedig a világ egyetemein tanult ösztöndíjasainkat visszaküldjük, mert nem ettek szójás szalámit (1989 után az emigrációból hazatérni akarókkal szemben az volt az egyik „érv”, hogy mivel nem szenvedték el ugyanúgy a kommunista rezsim nélkülözéseit, nincs erkölcsi joguk tisztségekre pályázni – a szerk.), a Brüsszelből érkezett szakértők mind-mind Soros gyermekei, merjél csak még hinni Romániában (a PSD kampányszlogenje volt a legutóbbi választáson – a szerk.).”
*
A cikket a kolozsvári Főtér portál fordításában közöljük.