„Csak azt tudjuk ugyanis megvalósítani, amit már elképzeltünk. A kultúra nemcsak tükrözi és értelmezi, hanem sokszor meg is előlegezi, vagy ha úgy tetszik, konstruálja a valóságot. Olyan keretnarratívákat teremt, amelyek felkészíthetnek minket a jövőre, elképzelhetővé teszik az elképzelhetetlent, befogadhatóvá a befogadhatatlant. Ha azonban az elképzelhetetlen elképzelhetővé válik, azzal bekövetkezésének valószínűsége is nő. (...)
Az oroszok megint napjaink egyik legnépszerűbb disztópia-mumusa. Nem véletlenül. Én is őket látom a békés közeljövőt veszélyeztető manipulációk többsége mögött (ahogy arról pár éve írtam is már itt). Az, hogy az utóbbi egy-két évben, néhány évtized szünet után, újra ők játsszák ezt a szerepet, valahol természetes is: még élnek a hidegháborús sablonok, és Putyin médiakaraktere éppúgy végszavaz ezeknek a forgatókönyveknek, mint a cselekedetei. (...)
Más disztópiák, amelyek kicsit távolabb játszódnak a jövőben, szinte mind feltételeznek egy addigra lejátszódott hatalmas kataklizmát, amely vagy természeti, vagy politikai, háborús jellegű, esetleg mindkettő. A Black Mirror című sorozat részeiben a kataklizma alig észrevehető és technológiai jellegű, azonban megint csak nem a távoli jövőben játszódik, hanem a holnap, esetleg a holnapután mindennapi eszközei szerepelnek benne: az ember és a mesterséges intelligencia egyesülésének különböző módozatai, tudatunk felturbózása néhány már szinte ma is elérhető digitális kütyüvel, chipek és cloud, a tudat elválasztása a testtől.”