És akkor beszóltak

„Épp haza akartam telefonálni, hogy baleset miatt késnek a buszok, ne aggódj, jól vagyunk. Már jó ideje vártunk a végállomáson, amit a fiam nehezen viselt, mint az autisták általában. Lehet, nem volt jó ötlet, de elkértem a telefont, amit előzőleg azért adtam oda neki, hogy lefoglalja magát vele. A fiam visítani kezdett, én simogattam, nyugtattam és azt magyaráztam neki, hogy csak felhívom anyát, mindjárt visszaadom. És akkor beszóltak. 

Persze nem azért, hogy adjam vissza neki – már arra is többen rosszallóan néztek, hogy rajzfilmnézés közben ugrál és kurjongat –, hanem hogy foglalkozzak inkább vele, meg valahogy fékezzem meg, mert idegesítő. Egy beszólással azelőtt még higgadtan szóltam a fiamra megjegyzést tevő, telefonáló nőnek, hogy »bocsánat, bocsánat, a fiam autista, azért viselkedik másképp« de ennél már nem ment, leginkább a támadással felérő lebaszós hangnem miatt. Az is dolgozott bennem, hogy egy ilyen helyzetben a neurotipikus (nem autista) gyerekekkel és szüleikkel szemben is inkább elnézőként illik viselkedni, szülőket kioktatni, más gyerekét leteremteni vagy arra megjegyzést tenni igazi, tőről metszett önző bunkóság. Arra is emlékszem, amikor ugyanerre a buszra felszállt egy anya a teljes idegösszeomlás szélén egy folyamatosan fecsegő, rituális mozdulatsorokat ismételgető kislánnyal, aki egyszerre két plüssállatot szorongatott. Hiába próbáltam mosolyogva megértést és támogatás sugározni, kerülte a tekintetemet, ahogy mindenkiét. Szeretett volna túlleni az utazáson, egyedül lenni a gyerekével védve azoktól a tekintetektől, melyeket mindannyian ismerünk, mi autista gyereket nevelő szülők. Nekem szerencsém volt, amikor ráüvöltöttem, hogy »a fiam autista, te kibaszott seggfej!«, akkor páran rászóltak a fickóra, páran engem próbáltak nyugtatgatni, mert remegett a kezem, hogy mindjárt szájon is vágom és közben folytak a könnyeim. Később, amikor mellé kerültem a sorban, az indulataimat visszafogva még egyszer közöltem vele, hogy aki egy autista gyereknek és az apjának beszól, az egy kibaszott seggfej. Számomra is rejtély, hogyan nem ütöttem meg, honnan volt az erő, hogyan tudtam úgy kimondani ezeket a szavakat, mintha csak annyit mondtam volna, hogy »önnek ki van kötődve a cipőfűzője«. Nem vagyok az az ember, aki sosem veszti el az önuralmát, olyan meg pláne nem, aki mindent le tud szarni. Ez az ember sem volt olyan, egyből felrobbant, hogy neki mondtam-e és meg akart ütni. Ekkor lefogták, én felszálltam a buszra és keserves, hangos zokogásban törtem ki.

Biztos vagyok benne, hogy rossz döntés volt megállítani a mesét. Abban is, hogy elkerülhető lett volna a nagyobb a balhé, ha mosolyogva tudom leszarni az egészet. De nekem ki kellett állnom a fiamért és minden autista gyereket nevelő szülőért. Nem lehetünk láthatatlanok, nem kérhetünk folyamatosan elnézést olyanért, amiért nem kéne.

Nem tudom olvassák-e azok, akik akkor mellénk álltak. Szeretném megköszönni nekik, hogy most már tudom: az emberfaj nem csak sárkányfog-vetemény.”