Csakhogy, ennek megfelelően az óvoda környéke is parkolóövezet volt, ami minden reggel egy meglehetősen bizarr rituálét vont maga után. Leparkoltam az ovi előtt, kiemeltem az autóból a csecsemő kisfiamat, majd kibújt a hároméves kislányom is. Elsétáltunk az 5-20 méterre lévő parkolóautomatához, megváltottam a jegyet. Közben a lányomat folyamatosan szóval tartottam, hogy eszébe ne jusson kiszaladni az útra, vagy elcsellengni mellőlem. Több kezem ugyanis nem volt, amivel őt is foghattam volna, egyikben a babát tartottam, másikkal az automatát nyomkodtam. Aztán visszasétáltunk az autóhoz, kinyitottam az ajtót, betettem a szélvédő mögé a pakolócédulát (a hároméves még mindig szabadon állt mellettem, miközben a frász kitört, nehogy kiszaladjon), majd besétáltunk az oviba. Eléggé stresszes volt.
Mára persze már az sms-parkolás miatt ugyanez könnyebb, csakhogy drágább is. Alkalmanként egy kényelmi díjjal drágább, az összeg a használt az alkalmazástól is függ, de 20 munkanappal és naponta két parkolással számolva már ezresekről beszélünk, és ez még nem a parkolás, csak a kényelmi díj. Délben, mivel a gyereket ebéd után hazavágták, mondván, anyuka úgyis otthon van, a félig alvó, esetleg az álmosságtól ordító csecsemővel a karomon ismételtük meg ugyanezt a procedúrát, amit az tett izgalmassá, hogy ha nem végeztek az ovisok az evéssel, kifutottunk az időből, és rohanhattam ki az automatához, meghosszabbítani a parkolást.”
(...)