„Engedjetek meg nekem egy rövid összefoglalást. Tehát: a szereplőket imádtam (illetve utáltam), a szerző stílusa nem is lehetne jobb – azt nem is említettem, hogy a nézőpontkarakter, Falcio val Mond néha kibeszél az olvasóhoz, mintha élőszóban mesélné el éppen, hogy mi történt vele, mire gondolt akkor. Ez a fogás eleinte nagyon furcsa volt, bár azért volt már néhány ilyen könyv a kezemben, de ebben végre tökéletesen működött is! A történet kiszámíthatatlan – na jó, egy-két csavar már elég messziről látszódott –, de tényleg. Legtöbbször úgy kanyarog össze-vissza, mint egy zabolátlan folyó. Folyton meglepetésekkel szolgál, sehol nem ül le egy kicsit sem. Vicces, drámai, izgalmas, akcióban gazdag, hősies, felemelő, meg nem is tudom én még mi a csoda, de csak szuperlatívuszokban tudnék róla beszélni, azt meg már inkább hagynám, a végén meg valaki megvádolna, hogy túlságosan is elfogult vagyok… márpedig nem. (Vagy mégis? Nem, biztosan nem.) Ettől a sok jelzőtől ugyanis nem lesz nehézkes a könyv, végig olvasóbarát marad. Tehát eddig minden a legnagyobb rendben. Folytassuk.
A világ a sötét középkor Itáliájára hasonlít. Lovagokkal, városállamokkal, bajvívókkal, bajkeverőkkel, bájkeverőkkel, hercegekkel – és halott királyokkal – teli. Ezt az ismerős felállást bolondítja meg egy kicsit a mágia, ami annyira jelentéktelenül van csak jelen, hogy a főszereplők sem hisznek abban, hogy egyáltalán létezik, úgy győzködik magukat, hogy talán mégis hihetnének a szemüknek, és talán az Öregkabátok, amikről a rend a nevét kapta, sem csak a szabásuk miatt olyan csodálatosak, hanem van bennük valami természetfeletti is. Az alig létező mágián kívül a gyermekmesékből ismert lények is kaptak egy kis helyet a könyvben: egyelőre még csak táltos lovak képében, de ennyi is bőven elég lesz az első kötetbe. Ebből annyit rögtön megtudhattunk, hogy mágikus lények is élnek ebben a világban, és egy pillanatig sem félek attól, hogy a következő részekben (egyébként az Öregkabátos sorozat jelenleg tetralógia) ne bővülne tovább a világ mágikus faunája.”