Szarul vagy, kicsim, Magyarország? Ne félj, meggyógyítalak!

„Az anyák, akik a Münchhausen by proxy szindrómában szenvednek, betegek, nincsenek tisztában azzal, hogy ártanak, hogy bántják a gyereküket, akin hitük szerint segítenek. De hisznek-e a mi kormányzati szuperanyáink abban, hogy jót tesznek? Valóban paranoiásak? Vagy józanul és higgadtan gondolkodó cinikus profik, akik tudják, hogy ez nem a valóság, hogy az egész háborúzás szemfényvesztés, vegytiszta hazugság? És ha igen, meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet tisztán számításból, csak a közönségnek arról beszélni: nem vagyunk biztosak abban, hogy nincs is világ-összeesküvés, és mikor jön el az a pont, amikor a beszélő őszintén hinni kezd abban, amit mond?

Mert hát bámulatos, hol tart már a tudomány: most már azt is tudjuk, hogy a folyamatos hazugságok kolonizálják az agyat. Vagyis ha folyton hazugságokat hallunk, egy idő után elfogadjuk azokat igazságként. Hát akkor gondoljunk bele, mi történik az agyunkkal, ha mondjuk is, ha mi találjuk ki, mi kezdjük terjeszteni ezeket a hazugságokat. Nagy kérdés, hogy akkor eljön az a pillanat, amikor a politikai elitünk úgy jár, mint a Münchausen by proxy szindrómás szülők, akiket a bizonyítékokkal való szembesítés sem képes rábírni a beismerésre?

De persze a még nagyobb kérdés pedig az: hány kór támadása kell még, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor rájövünk, nem a gyerekkel van baj? És túléli ő ezt?”