Tényleg le kell számolnunk az Unióval? Európa és a baloldal

„A mostani Unióval való szakításnak mindig tartalmaznia kell egy másik Európa ígéretét. Egy új hegemónia létrehozatala lehet ma a »közös program«. 

Ezt a fordulatot elsősorban a különböző országokban zajló osztályharcok eltérő ritmusa indokolja. Ezt nem – vagy csak kis részben – az eltérő történelmi hagyományok okozzák, hanem magának a kapitalizmusnak az eltérő szintű »fejlettsége« a különböző országokban. Ezek az eltérő jellegzetességek más-más temporalitást adnak az osztályviszonyoknak és az osztályharcnak.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a harcok feltétlenül aszinkronban lennének egymással, sőt! Az 1848-as népek tavaszától az 2011-es arab tavaszig terjedő történelmi tapasztalatok birtokában joggal szögezhetjük le, hogy a szabadság és az egyenlőség nagyon is ragályos eszmék. Megtáncoltatni az urakat mindig népszerű. Az internacionalista ész csele éppen abban áll, hogy a nem feltétlenül szinkronban levő nemzeti osztályharcokat egy nevezőre hozzuk a nagyon is közös történelmi tapasztalattal.

Ha igaz, hogy minden nemzeti mozgalomnak számolnia kell a nemzetközi környezet nyomásával, akkor az is feltehető, hogy ezeknek az egyes nemzeti mozgalmaknak is komoly hatásuk lehet magára a nemzetközi környezetre. Ezért, ha ma a baloldal úgy dönt, hogy zászlajára tűzi az ezzel az Unióval való szakítás gondolatát, akkor azt két (egymással szorosan összefüggő) okból teszi: egyrészt abból a szükségszerűségből, hogy a demokratikus politika terepe még mindig a nemzetállam, ahol elsősorban meg kell vívnia harcait. Másrészt azonban jól tudja, hogy mindez csak egy kötelező szakasz a fő küzdelem előtt, amely nem lehet más, mint nemzetközi. Ennek az első szakasznak a dinamikája, a megtalált új eszközei, a társadalmi szerveződés felfedezett új formái mindenképpen rezonálni fognak az adott országon kívül is. És persze éppen ez a cél.      

Az »európai polgárháború« távolról sem ért véget. Ideje visszatérni a harctérre.”