(...)
„Till Attila nem fél kemény eszközökhöz, groteszk humorhoz nyúlni. A filmben »valódi« kerekes székes és remegő kezű mozgáshibás emberek szemüvegén keresztül láthatjuk a világot. Az ő otthonukba visz el, a minden napi küzdelmeikhez, ami onnan indul, hogy miként lehet láb nélkül ferde gerinccel felkelni az ágyból egy kevésbé mozgássérült sortárs segítségével. Nem, nem kell sajnálni őket, meg kell érteni. Lehet nevetni is, sőt kötelező, amikor a legnehezebb feladat egy ital automatából innivalót szerezni, úgy hogy a szűk pénzérme résbe kell betalálni remegő kézzel és beütni a megfelelő kódot, hogy kiadja a vizet... »22 a kód, jaj, bocs, mellé ütöttem, esetleg egy ropit?«
A film valódi érzelmeket dolgoz fel, mert jobb csalni, hazudni, ölni, lopni, mint várni az elsorvadást... Keressük a szavakat a műfajra, talán kerekes székes road movie?! A filmben a képregény rajzai és az éles fényképek váltása, a képek dinamikus vágása, a kiválóan megválogatott zenei atmoszféra együttesen ülteti fel a nézőt az érzelmi hullámvasútra. Itt nincs kiszállás. Túl kell élni a holnapot és rajtad múlik, hogy a szerencsétlenségedet miként éled meg. Belefásulsz vagy, mert úgy sincs mit vesztened neki vágsz, akár a veszélyekbe is?
Van-e betyárbecsület, összetartás a testi fogyatékosok között? Van. Lázadás is, amikor az emberi méltóság többet ér annál, hogy a testi fogyatékkal élő szereplő életmentő műtétre való alamizsnát fogadjon el az apjától, aki gyermekkorában elhagyta, mert béna gyerekkel ciki volt játszótérre menni, de van, aki azért öl, hogy legyen pénze műlábra... Nem lehet ítélkezni, mert másodpercenként más helyen érezzük magunkat az élet libikókájában.”
(...)