(...)
„Na, ennyi elég is volt. Kirobbant belőlünk a sírás. Úgy bőgtünk, mint a nagycsaládok az olasz filmekben. A gyerekek megrohamoztak, minden oldalról rám csimpaszkodtak. Misi befúrta magát középre, és egész testével hozzám bújt. Palkó nem szereti felvállalni a mély érzelmeket mások előtt, így elterelő hadműveletként rögtön törzsi örömtáncba kezdett: Itthonvan azanya! Itthonvan azanya! Végre-végre végre-végre, itthonvan azanya! – kezdte kántálni az »Egy tál dödölle« dallamára, amihez lelkesen csatlakoztak a többiek is. Csapat állj! Egy-kettő! – Palkó elégedetten summázta, hogy a műsor elérte a kívánt hatást. Én elnevettem magam, anyukám kimenekült a konyhába, mielőtt az idegei felmondanák a szolgálatot. A férfiak kivonultak a teraszra, a nők körém gyűltek, én pedig leültem fejni, ami három percig nagyon érdekelte a gyerekeket: Megkóstolhatom majd? Hány lyuk van a ciciden?! Nézzétek, hogy spriccel! – de aztán szépen elszivárogtak játszani. Marci még kedvesen megjegyezte: Jól tetted, hogy megtartottad a hasadat. Belerakhatod majd, amelyik baba kicsit vissza akar menni. Én is mindig vissza akartam, emlékszel? Persze, hogy emlékeztem. Marci nem csak a hasamba akart folyton visszabújni, hanem a blúzom alá is. Nem egyszer hozott zavarba társaságban, hogy ő most cicizni akar, kíváncsi, hogy nem felejtette-e még el, hogyan kell. Kezébe nyomtam most egy jó deci frissen fejt tejet. Megkóstolod? Ühüm – terült el a vigyor az arcán, és egy húzóra felhajtotta a pohárkát. Ez jó volt! Kapok még? Kitört a nevetés. Azt hiszem, hamar vissza fogok rázódni.