Orbán és az alapjövedelem

„A ki fog dolgozni, ha ingyen pénzt kap kérdés egy sajátos, tudat alatti énkép kivetülése. Ez azt jelenti virágnyelven, hogy én ugyan biztosan nem. Aki kimondja, az nem ezt akarja üzenni, de minden ember magából indul ki, és feltételezi, hogy mások is hasonlóképpen gondolkodnak. Ebben a mondatban ott rejlik az ítélkezés titkolt vágya is. Ha nincs jó és rossz, nincs szorgalmas és lusta, akkor én minek alapján leszek a jó emberek közé sorolható?

A leggyakoribb a cigányok miatti felháborodás, akik hozzávetőleg a lakosság tíz százalékát teszik ki. Miközben a keresztény Európa bástyájának hirdetjük magunkat, ezzel az egymillió magyar, születését és emberi mivoltát tekintve egyenértékű polgárral mit kívánunk kezdeni? A keresztény erkölcsöket hangoztatva hagyjuk őket éhen veszni? Megfagyni? Esetleg a Dunába, Tiszába lőjük őket, hogy gazdagítsuk a cigánygyilkosságok elkövetőinek repertoárját? Nem kellene taníttatni, képezni a cigány magyarokat? De nem a mi rájuk erőltetett normáink, hanem az ő közösségi és kulturális normáik szerint? Nem azon kellene munkálkodnunk, hogy saját, identitásukat vállaló, a közösségük számára mintát adó és példaként szolgáló értelmiségük legyen?

Persze érthető az ellenkezés a politika és a miniszterelnök részéről. A Nemzeti Alapjövedelem bevezetésével egy időben a politikai elit a legkedvesebb játékszerét, az újraelosztás mértéke és arányai feletti diszponálás lehetőségét veszítené el. Ha alanyi jogon jön a járandóság minden hónapban, akkor min is fognak drága pénzen - évi ezermilliárd forinton, ennyit emészt fel működése évente - az országgyűlésben vitázni a képviselők?

A Nemzeti Alapjövedelem ideája ma egyetlen Magyarországon fungáló közgazdasági iskola tanai közé sem fér be. A közgazdász társadalom zöme, egyetértve a politikai elit többségével, primitív hülyeségnek tartja. Lehet, hogy az is. De álljon végre elő valaki olyan közgazdasági vagy szociális elemeket tartalmazó politikai programmal, amely a négymillió szegény sorban élő magyarral szemben a másik hatmilliónak megadja a cselekvő szolidaritás lehetőségét, és nehéz helyzetükön belátható időn belül, érezhető módon segít. Egyetlen párt programjában sem rejtőznek ilyen megoldások. Talán azért, mert a négymillió szegénynek nullával egyenlő az érdekérvényesítő képessége. Pedig ők is embernek születtek. Az emberi méltósághoz, aminek nem része a fagy- és éhhalál, nekik is az egykori alkotmányban rögzített joguk van. Vagy csak volt?”