Mi az az alt-right?

Galkó Attila, a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőjének írása

Hogyan is kategorizálhatnánk az „Alt-right” jelenséget? Nevezzük mozgalomnak? Netán szélsőjobboldali mozgalomnak? Esetleg egyre erősödő, a mainstream-et elutasító, polgárpukkasztó ellenkultúrának? Vagy a politikai korrektség lerombolójának? Az alt-right egyedülálló érdekessége, hogy ezek a jellemzők mind megtalálhatók ebben a nehezen megfogható csoportosulásban.

Az Alt-right az „alternative right” rövidítése, ami alternatív jobboldalt jelent. 2015. nyarára tehető a megjelenése az amerikai közbeszédben és a mainstream médiában, amikor is Donald Trump bejelentette indulását az elnökválasztáson. Túlzások nélkül kijelenthetjük, hogy mára az egyik legfelkapottabb témává vált a mozgalom mibenléte. Ez a robbanásszerű érdeklődés nagy részben köszönhető a republikánus győzelemnek, hiszen a magukat az alt-righthoz sorolók egyöntetűen Trump támogatónak vallják magukat. Emellett, pedig egyáltalán nem elhanyagolható Steve Bannon republikánus kampánystratégává való kinevezése, ugyanis ő annak a Breitbart News nevű hír- és véleményportálnak volt az egyik alapító tagja, ami az Alt-right legnépszerűbb hírforrása és gócpontja. Ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy milyen hatást fejthet ki az amerikai politikában ez a friss mozgalom.

Kik is tartoznak az Alt-righthoz és hogyan határozhatjuk meg őket?

Először is, amit nagyon fontos leszögeznünk, hogy az Alt-right mozgalom ideológiailag egyáltalán nem homogén. A New York Times egy cikkben összegyűjtötte a különféle kategorizálásokat, melyeket publicisták, elemezők, vagy egyetemi tanárok használtak. Ebből egyöntetűen az jön le, hogy az Alt-right többnyire egy új szélsőjobboldali mozgalomként jelenik meg a médiában. Viszont több szerző is óvá int a meggondolatlan címkézéstől, ugyanis még egyelőre nincs konszenzus a mozgalmat illetően. Véleményem szerint, ez egy rendkívül megszívlelendő gondolat, ugyanis ha hibás definíciókat használunk egy jelenségre, akkor megfosztjuk magunkat annak objektív megértésétől. Zárójelben megjegyezném, hogy a mozgalom annyira friss az amerikai politikában, hogy egyelőre még nem jelentek meg nagyszámú, átfogó elemzések róla. A dolog másik része pedig az, hogy éppen az elhamarkodott megbélyegzés - ami fakadhat politikai véleményből, vagy előítéletből - szolgál olajként a tűzre, de erről majd később.

Szóval kik is alkotják az Alt-rightot? Nos, gyakorlatilag a Republikánus pártból kiábrándult mérsékelt konzervatívoktól kezdve, a baloldalban csalódott liberálisokon keresztül egészen a fehér felsőbbrendűséget hirdetőkig terjed az Alt-right ideológiai skálája. A Milo Yinnaopoulos (a Breitbart főszerkesztője és egyben a mozgalom egyik legmeghatározóbb alakja) és Allum Bokhari (Breitbart riporter) alkotta szerzőpáros négy gyűjtőkategóriáról és azokon belül még sokkal több csoportról ír, melyek mind az Alt-righthoz tartoznak. A különféle irányzatok nagy mértékben különböznek egymástól, viszont ami közös a nézeteikben, az a mainstream (politika, sajtó, közbeszéd) elutasítása és az alkotmányban lefektetett szólásszabadság védelme. A szabad véleménynyilvánítás fontossága a legalapvetőbb tételük, aminek a legfőbb ellenségét a politikai korrektségben határozták meg, ami szerintük ellehetetleníti a szabad véleménynyilvánítást, ezzel egy autoritárius politikai kultúrát erősítve a Nyugaton.

Igazán abban tudjuk megragadni az Alt-right lényegét, hogy mi ellenében jött létre. Maguk a szerzők írják, hogy "belemélyedve az alt-right mélységeibe, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a mozgalmat legjobban az definiálja, hogy mi ELLEN harcol, mint hogy MIÉRT harcol. Számtalan egyet nem értés, nézeteltérés van a támogatói között azzal kapcsolatban, hogy milyen világot kellene felépíteni, viszont tényleges egység van abban, hogy mit kellene elpusztítani." A közös ellenség, pedig nem más, mint a progresszív liberalizmus azon elemei, melyet a mozgalomhoz tartozók összefoglalóan regresszív baloldalnak, vagy akár regresszív liberalizmusnak neveznek. Ide sorolják a politikai korrektséget, a radikális- és a harmadik hullámos feminizmust, a liberális identitáspolitikát és a gender-elméletet. Ide kapcsolódik a mainstream elutasítása, mely szerintük szabad utat enged a regresszív elnyomásnak és nem hagy helyett a másképpen gondolkodóknak. A Demokrata párt egyértelműen vétkes, mivel annak a szellemi holdudvarához tartoznak ezek az ideológiák, valamint ellenségnek tekinthetők a republikánusok is, mert belesimulnak abba a nyelvi konszenzusba, amely meghatározza, hogy mely témáról illik (szabad!) és nem illik beszélni.

Összességében elmondható, hogy az alt-right a mainstream-mel szembeni reakcióként, egyfajta ellenkultúraként határozza meg saját magát. Szerintük a politikai korrektség tabukat hoz létre és tart életben, melyeket semmilyen körülmények között nem szabad megkérdőjelezni. Így jelenik meg a Nyugaton az öncenzúra kultúrája, ami semmiképpen sem lehetne jelen egy valódi, szabad liberális demokráciában. Ha valaki eltér a mainstream állásponttól, azt rögtön megbélyegzik a megfelelő jelzőkkel (homofób, szélsőjobboldali, náci, nőgyűlölő), ezzel marginalizálva és kirekesztve őt a politikából, társadalomból, civilizációból.

Válaszként a provokációhoz és a polgárpukkasztáshoz nyúlnak, ami a mozgalom szerves részét képezi, persze eltérő mértékekben. Ez a jelenség már önmagában megérne hosszú elemzéseket – melyekre sor is kerül majd –, szóval itt csak röviden beszélnék róla, mivel az szorosan hozzátartozik az alt right szellemiségéhez.

Az említett Milo Yannopoulos rengeteg provokatív akciót vitt véghez és bátran kijelenthetjük, hogy ő az alt-right legfőbb provokátora, nem mellesleg az egyik legnépszerűbb szószólója is. Számtalan polgárpukkasztó cselekedetéről olvashatunk, ha mindössze begépeljük a nevét a keresőbe. Íme néhány példa. Célzottan sértegetette Leslie Jones amerikai, fekete színésznőt az új Szellemirtók film kapcsán. Azt akarta kihangsúlyozni, hogy a kritizáláshoz és a véleménynyilvánításhoz mindenkinek joga, amit minden oldalnak tiszteletben kell tartania. Ennek az akciónak köszönheti földcsuszamlásszerű népszerűség növekedését, hiszen a bulvármédia felületeit napokig uralni tudta ez a performansz. Emellett több tízezren csatlakoztak az online "trollkodáshoz", így még több emberhez eljutott az alt-right tevékenysége.

Szinte minden megnyilvánulásában utal zsidó származására és felvállalt homoszexualitására, ami még önmagában nem feltétlenül provokatív, viszont szándékosan rájátszik a meleg karakterjegyekre (lásd pl. itt), hogy azt görbe tükörként használva gúnyolhassa a megbélyegző kritikusokat. A nemi identitásának kihangsúlyozásával igyekszik megmutatni az embereknek, hogy mennyire hamis gondolat minden homoszexuálist egy tömbként kezelve a baloldalhoz sorolni.

Richard Spencer, az alt-right egy másik releváns személyisége, náci szlogenekhez hasonló szófordulatokkal üdvözölte Trump választási győzelmét, melyre a közönségben sokan hasonlóképpen reagáltak. Fontos elmondani, hogy Spencer egyértelműen a radikálisabb vonalat képviseli a mozgalomban a "fehér identitás" megőrzésének elméletével. Nagyon sokatmondó, hogy az ő esetében is egy ellenideológiáról beszélhetünk, ami a Nyugati, fehér civilizáció fennmaradásáért küzd a bevándorlás és a kisebbségek elnyomása ellen.

Szóval igen, valóban találhatók szélsőjobboldalinak mondható elemek a mozgalomban, viszont nem lenne szerencsés ha az egészet annak titulálnánk, tekintve hogy Richard Spencer és a hozzá köthető véleményportálok népszerűsége messze elmarad a sokkal mérsékeltebb és professzionálisabb Breitbartétól.

Mi is a célja a provokálásnak? Az, hogy általa megugorják a média ingerküszöbét és így minél szélesebb tömegekhez jusson el az alt-right üzenete. Ennek fényében valóban olaj a tűzre a nácizás és egyéb címkézések, hiszen egyre többen ábrándulnak ki ebből a tarthatatlan állapotból (és ezért is beszélhetünk Donald Trump megjelenéséről).

A jelenlegi helyzetben, amikor – kis túlzással – a világ egyik fele a populizmus előretörése miatt nyugtalan, a másik meg a politikai korrektséget és a liberalizmust kárhoztatja, nem engedhetjük meg magunknak azt a könnyelműséget, hogy az "Alt-right jelenséget" elintézzük egy sima "szélsőjobboldalizással". Főleg, mikor az ennyire diverzív.

Talán itt lenne az ideje, hogy górcső alá vegyük a másik oldalt is, ami úgy tűnik továbbkatalizálja az alt-right növekedését.