Barbarella (Jane Fonda) az erősen alulöltözött navigátor azt a feladatot kapja a Föld elnökétől, hogy keressen meg egy eltűnt tudóst, bizonyos Durand Durand-t.
„Roger Vadim egyetlen dologhoz értett igazán, a nőkhöz, az urak biztosan irigylik azért, hogy begyűjtötte többek között Brigitte Bardot, Jane Fonda és Catherine Deneuve skalpját is (az első két hölgyet el is vette, Fondától még gyermeke is született), a filmművészethez inkább hírhedt, mint értékes alkotásokhoz járult hozzá, lásd az Isten megteremté a nőt vagy a Barbarella, amelyek azonban mégis kultfilm státuszba tudtak kerülni, és máig nem merültek feledésbe. A szexi navigátor kalandjairól szóló alkotás nem nagyon sorolható semmilyen műfajba, valahol a softpornó határán mozgó sci-fi vígjátéknak minősíthető, amelynek kábé annyi értelme van, hogy Jane Fonda idomait láthatjuk a lehető legelborultabb szögekből felvéve, dögös, falatnyi, ruháknak csak nem kevés jóindulattal nevezhető rucikba vetkőztetve. Az viszont tény, hogy Vadimnak sikerült összehoznia minden idők egyik legütősebb kezdő jelenetét, az űrsztriptízt bemutató Jane Fonda nem hétköznapi látvány.
Főhősnőnk fejlett intelligenciájú földlakóként a kapszulás szexet gyakorolja, azonban a sarkvidéken mindjárt nyitásnak összefut egy igencsak barbár fejvadásszal, akinek köszönhetően rájön, hogy az aktus primitív változata sem tartozik a megvetendő kategóriába. Nem kispályázik, egy angyalt is ágyba (pontosabban fészekbe) visz, hogy aztán együtt szembeszálljanak a helyi rosszakkal, de a helyi ellenállás vezetője sem maradhat ki a sorból, a testi szerelmet nem megvető hölggyel még a kínorgona sem bírja a tempót. Nem az a probléma, hogy a szexen van a hangsúly, hanem az, hogy ezen kívül tényleg nem szól az égvilágon semmiről a film. Ez először rendkívül idegesítő tud lenni, de aztán a fim közepe táján belenyugszunk, hogy ennél jobb nem lesz a helyzet, és ha idáig eljutunk, meglepően jól fogunk szórakozni a filmen, amelynek éppen az a legnagyobb erénye, hogy egyetlen másodpercre sem veszi komolyan magát.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
