A. M. Aranth: Oculus

„Ugyanakkor egy tinilány a főszereplő, akinek ugyan irtó dögös kelta tetoválása és Wayfarer-kupolája van, amelyen keresztül gazdája irányíthatja őt, ugyanakkor ennek köszönheti azt is, hogy hirtelen az események kellős közepén találja magát. Nincs könnyű dolga, hiszen viharsebesen fel kell nőnie ahhoz a feladathoz, hogy megmentse a bolygóját (kezdetben azt gondolja, hogy egy amőbától, de aztán persze fokozatosan kiderül, hogy ennél sokkal fejlettebb az igazi ellenség), miközben szembesül a szerelemmel (semmi különös, csak egy hihetetlenül jóképű, földi hadvezér, akinek megvan a technikai háttere ahhoz, hogy szétzúzza a bolygót, de mivel amúgy zseniális stratéga, inkább az igazi ellenségre koncentrál, de ez nem akadályozza meg abban, hogy udvaroljon a lánynak). Érdekes, hogy miközben az alaphangulat egyre komorabb lesz (hiszen egy rabszolgasorban senyvedő lánytól indulunk, és fokozatosan eljutunk addig, hogy az emberiség jövője legyen a tét), mégis olyan humoros tud lenni a szöveg, hogy a legdrámaibb pillanatok környékén is jókat tudunk kuncogni rajta. Nagyon jól sikerült eltalálni az arányokat, amikor már éppen túlságosan könnyed lenne a hangvétel, jön egy olyan fordulat, hogy azonnal az agyunkhoz kapunk, hogy hoppá, itt tényleg a komoly dolgokról van szó.

Picit nehezen indulnak be az események, hogy aztán annál gyorsabban magával ragadja az olvasót az az érzelmi és értelmi forgószél, amely a főszereplőt a fordulatos történet középpontjába repíti, és miközben próbál rájönni, hogy ki áll a jó és a rossz oldalon (ez nem is olyan egyszerű, mert ahogyan egyre több tényt ismerünk meg, mind nehezebb eldönteni), és egyáltalán érdemes-e megmenteni az emberiséget, hiszen az oculus-rendszer kihozza a legrosszabbat a gyarlóbbakból. Nem kapunk választ minden kérdésünkre, de éppen attól igazán izgalmas ez a könyv, hogy megmozgatja az agytekervényeinket. Kár lenne kihagyni az életünkből!”