Világcsoda

„Nem különös, hogy a közös nemzeti emlékezetben az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc hősei között Petőfit mindig, de legjobb barátját alig látjuk, halljuk említeni? Pedig a kétszáz éve született Arany János is aktívan, lelkesen és odaadóan szolgálta a magyar nép ügyét. Nagyszalontai hivatali munkája mellett »távmunkában« szerkesztette a Nép Barátja című néplapot, júniusban elindult az első népképviseleti országgyűlés nagyszalontai követválasztásán, de őt – csalárd módon – éppúgy nem választották meg, mint barátját Szabadszálláson. A kudarc azonban nem csüggesztette el, továbbra is összefogásra, a forradalom és a haza szolgálatára és megvédésére buzdított, részben verseiben, részben a Nép Barátjába írt cikkeiben. Majd amikor 1848 őszén Arad a bánáti szerbek felkelése miatt veszélybe került, Petőfi példáját követve, Arany is nemzetőrnek állt, s a császári várparancsnokkal szemben is védték a várost. Jóval később, a Bolond Istók második énekében így emlékezett e tettére: »Tenni kevés – de halni volt esély.« A nélkülözésben és bizonytalanságban Nagyszalontán töltött téli hónapok után 1849 tavaszán a belügyminisztériumban fogalmazói állást vállalt, Debrecenbe, majd Pestre költözött. Szemere Bertalan miniszterelnök támogatásával egy másik, »becsületes, józan« néplap kiadását tervezte, június végén magával Kossuth kormányzóval is találkozott, aki több íróval együtt őt is arra kérte, segítsen felrázni a népet, hogy általános népfelkeléssel állítsák meg a hazára törő ellenséget, de gyorsan le is fújta a népfelkelést, és Pestről elmenekült a kormánnyal együtt Szegedre. Arany végigélte a szabadságharc haláltusáját, s amikor hazatért Szalontára, átmenetileg az ő bérelt lakásában húzta meg magát néhány napig a császári és a cári hadsereg elől menekülők közt Vörösmarty, Bajza József, Jókai, Vachott Sándor. Szomorú szemtanúja volt annak, ahogy Szalontán végigvonult Arad felé Görgei tábornok serege, aztán az orosz, majd az osztrák csapatok bevonulásának…”