Jack Campbell: Vakmerő

„A cselekményt tehát egészen könnyen össze lehet foglalni pár mondatban. Gyakorlatilag a regény teljes hosszában egy szálon fut, csak a következményeit érezzük a sztorival párhuzamosan történő eseményeknek. Ezt lehetne akár negatívumként is felfogni – főleg egy hamiltoni cselekményhez viszonyítva – de így a lendületes űrcsatákat csak a harcérintkezések közötti várakozások szakítják meg. A harcérintkezések pedig rendkívül reálisan lettek megfestve. Nincsenek szinte összeérő szárnyvégek, nincsenek örült dugóhúzókba torkolló légi csaták, mint a megkérdőjelezhető minőségű filmekben. Itt kőkeményen érezhető a relativisztikus torzítás, a csaták nagy része abból áll, hogy egymás felé száguld a két fél, durván egytized C sebességgel. A tényleges harcérintkezés alig pár pillanatig tart. Nehéz megmondani, hogy miként fognak a jövő csatái lejátszódni az űr végtelenjében, de nagy eséllyel valami hasonlóra kell majd felkészülnünk, mint amit Campbell elképzelt.

A Vakmerő által járt univerzum is tovább bővül. Újabb információkat kapunk a Szindikátusról, a Szövetségről és magáról az évszázados háborúról is. Persze ezek csak kisebb morzsák, nagyrészt továbbra is a sötétben tapogatózunk, ha a cselekmény hátterére vagyunk kíváncsiak. Egy-két elejtett utalás továbbra is azt sugallja, hogy van a Szindikátuson és a Szövetségen kívül is egy erő, ami szerepet játszhat a véget nem érő háborúban. A szembenálló felek egyébként tisztán feketék és fehérek. A Szövetség a jó oldal, ahol fontos az egyén szabadsága, demokratikus úton választott képviselők által alkotott politikai szervezet vezeti a bolygószövetséget. A Szindikátus pedig egy gonosz nagyvállalathoz hasonlítható, ahol a darabszám a lényeg, az egyszerű ember szabadságát gond nélkül korlátozzák – persze mindezt a »saját érdekében«. Ezt a képet csak a két flotta által alkalmazott esztelen stratégiák és becstelen mészárlások árnyalják, hiszen mindkét fél elfeledte már az alapvető harcászati módszereket és magasról tesznek a hadijogra.”