Sorsok és bagatellek V.

„Nemigen tudok belebújni Sándor Mária bőrébe, mi több, még csak ápoló sem vagyok. Azt azonban nehezen tudom elképzelni, hogy mielőtt nyilvánosan nekiállok szidni a munkahelyemet, a munkaadómat és a munkaadóm munkaadóját, ne gondolkodnék el azon, hogy vajon mi következhet ebből rám nézve, hogyan befolyásolja ez a sorsomat, a családom sorsát és mindazokét, akikért – így vagy úgy – felelősséggel tartozom. El kell gondolkodnom azon, hogy mit akarok elérni és hogy milyen eszközeim vannak hozzá, valamint azt is, hogy céljaim eléréséhez mit, vagy kit vagyok hajlandó feláldozni.

Mert hát az egész valamiféle szakszervezeti követelésként kezdődött, ki nem fizetett túlóradíjak, alacsony bérek, effélék. Ezek jogos követelések és érthetőek is. Ezért vannak a szakszervezetek, felszerelve mindenféle érdekérvényesítő eszközökkel, a sztrájkkal bezárólag. Persze tudom, az egészségügyben igencsak nehezen értelmezhető dolog a sztrájk és hogy mindenki roppant türelmetlen – érthető módon egyébként.

Csakhogy ebből a munkavállalói követelésből igen gyorsan valami furcsa kormánybuktató forradalmi csodavárás lett, aminek már az égvilágon semmi valószínűsége és értelme nem volt. Az már csak a megvadult haladók álmaiban képzelhető el, hogy a feldühödött ápolónők élesre fent ágytálakkal megismétlik a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat és összeülhet a forradalmi egységkormány a felszabadított Népszabadság szerkesztőségében. Orbánbasi pedig a várbörtönben fog sínylődni talpig nehéz vasban. Ez ugyebár, bárhonnan nézve is, nettó hülyeség.

Valakik azonban nyilván elhitették ezzel a szerencsétlen asszonnyal, aki amúgy láthatóan élvezte is a dolgot, hogy mindez lehetséges. Valakik, akikre ő bizonyára felnézett. Okos, művelt, nyelveket beszélő emberek voltak, arcukon lelkes, együttérző mosollyal, melyben csak a hozzájuk hasonlók ismerték fel a vicsort.”