Kis kapuk, nagy forgalom

„Nehezen felejthető élményem a frankfurti könyvvásárról: az egyik stand úgy volt fölépítve, hogy a határoló falakat tartó oszlopokat egymásra rakott könyvek képezték. A tervező bizonyára úgy gondolta, az elképesztően nagy választék miatt ez kifejezetten szellemes megoldás. Nem volt az, mert éppen az ellenkezőjét sugallta annak, amit a frankfurtiak a könyvkiállítás céljairól sajtótájékoztatójukon elmondtak. Az ötlet könyvellenes, emberiszellem-ellenes, alkotásellenes. Nem emlékszem, melyik kiadó standja volt, de ezer százalék, hogy nem jelentős, nem világhírű, fontos vállalkozásé, nem a Rowohlté, nem a Gallimardé. Ha tippelnem kellene, kiadónak, szerzőnek vagy terjesztőnek volt-e az ötlete a mintegy két és fél méteres, könyvekből fölhúzott oszlop, habozás nélkül a terjesztőt jelölném meg. Mindez a hatalmas könyvterjesztő (és még ezer más dologgal foglalkozó) cég, az Alexandra körüli botrányokról, csődbemenetelük fenyegető közelségéről jutott az eszembe.

Ha bemegyek az Alexandra könyváruházba, és zsebre teszek egy könyvet, biztonsági őrért kiáltanak, akár rendőrt hívhatnak, hiszen tolvajt fogtak. Ha ugyanez az Alexandra úgy árul könyveket, hogy a borsos nyomdaszámlákat és a szerzői honoráriumokat, jogdíjakat fedező kiadókat nem fizette ki, akkor az csak egy félmondat a bűnlajstromán. Senki nem kiált tolvajt, a mentségeket keresők a bizományosi rendszerre hivatkoznak (pedig annak is megvannak a szabályai), mert a könyvszakmában százból kilencvenkilenc esetben egyetlen elmarasztalható érintett sem kerül bíróság elé.

Pedig egy könyv nem csak fizikai értelemben háromdimenziós képződmény, szellemi értelemben is három összetevője van. Három szereplő kell ahhoz, hogy eljuthasson az olvasóhoz, fontossági sorrendben: a szerző, a kiadó és a terjesztő. (Siker esetén közülük legjobban a terjesztő jár, legkevésbé a szerző.) Különös, ha egy kiadó megszűnik vagy csődközelbe jut, mindenki a piacra hivatkozik, de ha egy mamut terjesztő bedől, ott csak áldozatokról esik szó; a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése hárommilliárd forintos állami segítséget kér, arra hivatkozva, hogy ha az Alexandra-bolthálózat fizetésképtelenné válik, magával ránthatja az egész könyvpiacot. Matyi Dezső, az Alexandra cégbirodalom tulajdonosa, aki ifjúkorában a jogi egyetemre kétszer felvételizett sikertelenül, aligha álmodott róla, hogy egyszer még ő lesz az, aki sikere csúcsain majd fölvásárolja az Európa Könyvkiadót is, hogy a gomblyukába tűzze mutatós virágként. Most azonban rosszul áll a szénája, mert több mint hárommilliárdos tartozását nem tudja rendezni. Furcsa, hogy azokra a megmentendő kiadókra hivatkozik, amelyeknek éppen ő tartozik.

Nem kívánom egyetlen kiadónak sem a becsődölését az Alexandra-birodalom zűrös ügyei miatt, az is kész tragédia lenne, ha a kiadók visszakapnák eladatlan könyveik tömegét. (A szerzők, műfordítók szerény honoráriuma, gyanítom, nem lesz ettől se több, se kevesebb.) De az »ügyes« Matyi Dezső személyétől most már függetlenül, akár a Quaestor-ügy tanulságait is idevéve: mi lenne, ha egy üzleteit gátlástalanul bonyolító milliárdos egyszer végre amúgy tisztességesen csődbe menne, mert vagyonával kellene felelnie a megkopasztott cégek vagy magánemberek kártalanításáért?

Valahol meg kellene húzni a határvonalat, mire adhat ki pénzt az állam, és mire nem. Nehéz rendet vágni a könyves világban, de vajon érdemes-e oda, azokhoz csatornázni a pénzt, ahol úgyis elfolyik? Matyi Dezső a jég hátán is megél, ha bedől az Alexandra, többi cége révén nem fog éhkoppra jutni. Amíg az állam minden hazardírozás sikerén szemet huny – a kiskapuk szárnyai szelet csapva csak úgy lengenek ide-oda a nagy forgalomban –, viszont minden hazardírozás bedőlésekor mélyen a zsebébe nyúl, addig ez az ország sosem jut egyről a kettőre.”