Félix J. Palma: Az ég térképe

„Három szerkezeti egységre tagolható a könyv, és minden egység más-más nézőpontból veszi górcső alá a történéseket, ezek között mindenki megtalálhatja a magának legjobban tetszőt, nekem a középső rész volt a kedvencem. Az egész kötetet átitatja a különböző műfajok mesteri elegyítése. Játszi könnyedséggel helyezi a horror, sci-fi és a romantika és a naplóregény jegyeit viktoriánus környezetbe. Ismét csak Hamiltonhoz tudnám hasonlítani: olyan műfajokat tett élvezetessé Palma, amiktől korábban gondosan távol tartottam magam. Az utolsó pár tíz oldal gondolatmenete pedig az író zsenialitásának ékes bizonyítéka. Nem is nagy meglepetés, hogy 2013-ban meg is nyerte Az ég térképe az Ignotus-díjat, ami az író hazájában az egyik legrangosabb zsánerirodalmi elismerés. Anno a Tizenegyes állomásnál említettem, hogy a könyv egyszerűen szép. Ez a kijelentés igaz a szóban forgó regényre is, már-már szépirodalmi magasságokba tör, ahogy Palma játszik a szavakkal, ahogy gondolkodásra készteti az olvasót. Ahogy ki-kikacsint időnként a narrátor szerepéből és egyre csak töprengünk, hogy ki is lehet ez a mindent tudó mindentudó, a történesek felett álló mesélő.

Hangyányi hiányérzetünk mégis lehet az olvasás után. Hiányoznak az előző részt átszövő meglepetések, amik földbe döngölték az olvasóban kialakult képet, hogy aztán egy újat építsen fel a romokra az író. Megijedni persze nem kell, Palma a jelen kötet esetében is többször mosolyra és/vagy elképedt homlokráncolásra készteti az olvasót. Csupán a számossága marad alul Az idő térképében számolt értékhez képest.

Remélem a kiadó rövid időn belül ismét meglep minket és olvashatjuk magyarul is a trilógia befejező részét. Annyi bizonyos, hogy Spanyolország felkerült a képzeletbeli science fiction térképemre.”