A „halódó” Nyugat és a „lejárt” liberalizmus védelmében

Benderik írása

Sokan jövendölik manapság a feslett nyugati liberalizmus végét. Hogy a kivénhedt oroszlán ideje lejárt, karmait már manikűrözteti.

S épp' minap akadtam egy a lényeget jól megragadó, a Mandineren nemrég megjelent írásra (Agent Ungur: Felbomlik egy világrend) melynek beidézném pár mondatát:

„A nyugati liberalizmus ugyanolyan doktriner ostobaság volt, mint a kommunizmus. Saját nyelvezettel, hitvilággal, aminek semmi köze a valósághoz, az ember valódi természetéhez. Hogy az ember akarja a történelmet, akarja a hitet, akarja a vért és verejtéket. Az a Mátrix, ami ezt nem adja meg, megsemmisül.”

Középső mondata gyönyörű. Jól megragadja, amit én itt úgy szoktam emlegetni, hogy az emberi természetet a szenvedély irányítja, így a Történelem útkereséseiben sose képes egy végletes megoldásból szép apró lépésekkel eljutni az arany középútra. Csak a végletek közötti vad ide-oda csapkodással (és sok vérrel) tud haladni. És ha már el is jutott a jóba, ott se tud sokáig nyugton ülni, mert az langyosan unalmas, és nincs benne tűz, amiben lelkesen eléghet.

Az épp' vonagló nyugati liberális jóléti társadalom tényleg egy véglet volt (és van). Kicsit túlhajszolta a píszít, el is kényelmesedett, és nagyrészt ezekből fakadóan folyton alulmarad az olyan friss és kevésbé finom(kodó) modorú feltörekvőkkel szemben, akik egyre nyugodtabban húzkodják bajszát. Hímeznek, hámoznak, s úgy érzik, most aztán jól odamondtak, mikor egy ifjú oroszlánkölyök megpöcköli az orrukat. Ilyenkor ők mondanak valami olyan finoman burkolt elítélő diplomáciai mondatot, amibe egykor belesápadtak volna a falak; ma már viszont politikai elemző kell, hogy elmagyarázza, hogy ez bizony súlyos célzás volt arra, hogy rosszallják a dolgot.

Az orosz elnök zseniális taktikázásai, ami ellen alig tudnak fellépni, a gazdasági válságban tohonyán evickélés már élezték a helyzetet, és a válság miatt elszegényedők tömege, meg a menekültek/migránsok (ízlés szerint) ekkora áradata már olyan, ami a  torkukon akadt, és egyelőre nem látszik, lenyelik, visszaköpik vagy belefulladnak.

Csakhogy.

És ez egy súlyos csakhogy.

Mert sok benne a látszatelem. Ami a mélyére ásva nem pont az, aminek látszik.

*

Még mindig a Nyugat a cél és a mérce

Már azon érdemes eltűnődni, vajon ha a népek áramlását nézzük, miért mindig e halódó Nyugatra áramlik a nép és nem onnan a többiekhez – akármelyik tehetséges kihívó régiót nézzük is. És itt most hagyjuk ki a kimondottan háborús övezeteket, mert ott persze szimplán a golyók elől futnak.

De hányan akarnak az olyan sikeres és erős országokba kivándorolni a halódó Nyugatról, mint Oroszország és Kína? Kína ráadásul még gazdaságilag is egy sikersztori. Mégse nagyon tülekednek bejutni oda a nyugati világból.

Miért van az, hogy akinek lehetősége nyílik rá, az saját életét élni azért inkább a Nyugat mocsarába megy, és annak cuccait veszi? (Mondjuk a cuccok egy része már itt is kínai, de aki teheti, kimondottan nemkínait vesz.)

Miért van, hogy az olyan – akár iszlám vallású – népek, ahol nem volt radikálisan konzervatív vallási hatalom, ami erővel tartatja be a szigorúan értelmezett vallási szabályokat, azok megtartották a vallást, de olyan gyakorlatias módon, ahol megfértek a jelképes csadorral motorozó lányok a rendszeres mecsetbe járással és a nyugatira egyre inkább hasonlító hétköznapi élettel? Hasonlóan ahhoz, ahogy a Nyugat ment korábban a hétköznapokban praktikusan élhető kereszténységbe.

S miért van, hogy ahol megszűnik egy kemény szabályokat rájuk mérő hatalom, ott közvetlenül ezután az emberek hirtelen olyan felszabadultnak látszanak? (Ami persze szintén csalóka, lehet ügyes operatőr keze munkája is. És a „felszabadulást” aztán sokszor a káosz követi, ahol már mindent visszasírnak, de az egy másik történet –lásd később.)

Persze most kicsit csalok, mert vannak a rendszer jóságától független okok is. A mostani „fejlett Nyugat” érthetően a földrajzilag legjobban élhető részen alakult ki és bitorolja azt most is. Ez nyilván nagy vonzerő. Meg persze jelenlegi gazdagsága és jó termékei jelentős részben a múlt sikerességéből származnak, így nem bizonyítják, hogy még most is jobban csinálják.

Bár hogy idáig eljutott, és hogy eddig a legsikeresebb volt, azért jelent valamit, ha korábbi társadalmi vetélytársaival összevetjük.

*

Az élhetőség vonzása

De nem csak a gazdagság az, ami vonzerő tud lenni.

Hanem az élhetőség.

Hogy mennyire érzed jól magad, ha ott élsz. Ami részben pénz, mert anélkül mindenhol rossz; de részben az is, hogy hányféle dolgot vehetsz, van-e pont a te ízlésednek való cucc, lakás, ruha, autó. S ha megvetted, hordhatod-e azt a cuccot, ruhát, autót, lehet-e olyan a hajad, ami neked jó. Mennyire tudsz érvényt szerezni jogaidnak vagy ütközöl falakba s pattansz le, ha szart sóztak rád s reklamálnál. Mert a keménykezű hatalom nem szereti, ha reklamálsz, főleg, ha az neki pénzébe kerül – netán egy neki pénzt hozó céggel kekeckedsz.

És lássuk be, ebből a szempontból még eléggé egyformák is vagyunk.

Szeretünk jól élni, ami alatt sokfélét értünk, de a lényegi elemek igen hasonlóak:

− legyen mit enni és inni,

− legyen hol lakni,

− ne kelljen megszakadni, hogy mindez meglegyen,

− s mindezek lehetőleg minél inkább olyanok legyenek, amiket szeretünk,

− dolgainkba pedig fölöslegesen ne pofázzon bele senki.
.
Na most ebből az első három gazdasági adottság, de például a negyedikhez már az is kell, hogy a rendszer engedje a sokféleséget.

Mi több: bátorítsa, ösztönözze, mert a termékek sokszínűségéhez már nem csak sokat termelni tudó gazdaság kell, hanem legalább annyi szabadon szálló lélek − aki szeret gondolkodni, újítani, a meglevőt eldobva mást és máshogy megpróbálni. Amihez viszont e szárnyaló lelkeket nemigen tudja kitermelni egy szigorú, a gondolatokat is mederben tartó, túlszabályozott társadalom.

Az ötödik meg lényegében a liberális társadalom kocsmatanfolyami meghatározása.

Ahol szabályok persze kellenek, és csak akkor várhatjuk el, hogy ne pofázzanak az életünkbe, ha a normál együttélési szabályokat betartjuk, mi se bántunk másokat, munkánkat elvégezzük. Csak a liberalizmust félreértők/-magyarázók mondják, hogy az arról szól, hogy mindent szabad; és csak jogok vannak, kötelességek nélkül. Ez így nyilván káoszba vezetne, de a most halódó Nyugat sem így működik elméletben – még ha a gyakorlatban itt-ott kicsit el is linkeskedte az együttélési szabályok betartatását.

*

Megéreznénk a Nyugat hiányát

De tovább megyek. Mert fentiekre mondhatod, hogy persze, a nyerteseknek, pénzeseknek jobb a Nyugat, de mi van az egyre növekvő számú elszegényedővel? Akiktől elvette a pénzt és a munkát a liberális pénzvilág?

Nos, itt van egy olyan rossz hírem, hogy az elszegényedők a feltörekvőknél sem élnek jobban. Sőt. A feltörekvők részben azért sikeresek, mert nem költenek fölösleges dolgokra, mint például a magukat eltartani nem képesekre. Akik − Lázár próféta szavaival − annyit is érnek. E sikeres társadalmak nemigen tartanak fenn olyan költséges visszahúzó rendszereket, mint a szociális háló, amibe a halódó Nyugat lába folyton belegabalyodik. Egy sikeres léghajó kapitánya a terhet kidobja, nem hizlalgatja.

És munkaerőpiaci felzárkóztatásra se sokat költenek. Minek, amíg van elég olyan, aki saját pénzén kitanul vagy ha arra nincs pénze, bányászik szenet?

Vegyük észre, hogy a halódó Nyugat jogvédő finomkodása csak a színpadon szól nagyrészt a melegjogokról. A háttérben a Te gyermekeid oktatását, s a Te egészségügyi ellátásodat is fizeti − jó, persze igazából Te fizeted, és itt Magyarországon visszakapsz belőle egy kicsit. De a fejlett Nyugaton az épp' jómódúbb réteg fizeti, hogy megszervezzék neki a közösen gazdaságosabban megvehető dolgait, és az épp' rosszabb módúak se haljanak meg az utcán − mert az egyrészt zavaró látvány az épp' jómódúaknak; másrészt úgy kint hagyhatják az autót az utcán anélkül, hogy biztosan feltörnék a rosszabb módúak; harmadrészt biztonságérzetet ad nekik, hogy ők se halnak majd azonnal éhen, ha egyszer majd épp' ők is rosszabb módba csúsznának.

S persze kicsit ezt is túltolják, így olyanokat is támogatnak, akikről tán úgy érzed, hogy nem a te pénzedből kellene. De ez is olyan, ami finomhangolással javítható, nem a rendszer szükséges velejárója – bár kétségkívül hajlamos rá.

Szóval élhetőség tekintetében a halódó Nyugat még eléggé úgy fest, hogy vezet. Ha elbukna, hiányát elég sokan megéreznék. Jó eséllyel Te is, Kedves Olvasó.

*

Mit ajánlanak az új világrend hívei?

Ez persze még eddig csak arról szólt, hogy miért érdemesebb a kijavításán, mintsem a sírba rugdosásán fáradni. Még ha a fogyasztói társadalom rá is szoktatott minket, hogy ha valami beszart, rögtön újat vegyünk és semmit ne javítsunk meg.

De vajon életképessé tehető-e? Nem a rossz alaptermészetéből fakad-e a hátránya a feltörekvőkkel szemben? És nincs-e tényleg ellentmondásban az ember alaptermészetével, a szenvedéllyel, ami akarja a tüzet, a hitet és a vért is?

Hát nézzük.

Rögtön első kérdésem: mennyi konkrét javaslatot tudunk összeszedni a rendszer megjobbítására azoktól, akik a jelenlegi Nyugat új feltörekvő sztárjai, mint Donald Trump, Orbán Viktor – hogy csak a legnagyobb neveket említsem...

Már olyat, ami ténylegesen, számokkal alátámasztva tartalmaz valami teendőt – és itt első körben nem igényem, hogy a számolt hatások vitathatatlanok legyenek, csak legalább legyenek. Legalább az látsszon belőlük, hogy valaki többet fordított az ötlet átgondolására másfél óránál. A legtöbb nagy dérrel bejelentett hirtelen ötlet kiesne ezen.

Olyat, ahol a javaslatok rendszere nincs ellentmondásban önmagával (mint mondjuk közös hadsereg egy szövetségnek, ami lehetőleg semmi más ügyében ne legyen központi irányítású).

És olyat, hogy az ne változzon hetente.

Én nemigen tudok ilyenről, de mindenki gondolja át maga.

Szóval nekem erősen úgy tűnik, hogy az ígéretes új fiúk nemigen élnek a lehetőséggel, amikor tényleg jobbítani kell. Ötletelnek, a régebbije csinál is dolgokat, de nincs bennük megvalósíthatónak tűnő rendszer.

Persze ne legyünk igazságtalanok velük: a régi nyugat vezetői is eléggé ötlettelennek tűnnek.

Csakhogy

− egyrészt ők folyamatosan tesznek kis lépéseket a felmerülő bajok orvoslására, ami sokszor zsákutcának bizonyul, néha túl lassúnak; de van bennük rendszer, és legalább ténylegesen halad valami értelmes kiigazítgatás irányába. A Törökországgal kötött megállapodás a népvándorlás dolgában például sok dologban tökéletlen, joggal kritizálható, de vitathatatlanul van megoldás irányú hatása; az meg nemigen volt előre látható, hogy közben egy puccsal ott is megfordul a világ. De Németország, amikor kellett, felülvizsgálta begyökeresedett szociális rendszerének mérhetetlen nagyvonalúságát is. Szóval a rendszer láthatólag képes önkarbantartásra. Ezzel együtt sok mindent eltrehánykodott és elég hülye nyelvezetet alakított is ki, ami által saját népének se tudja elmagyarázni, mit miért tesz. De eddigi történetében már sok megoldhatatlannak tűnő helyzetből kivágta magát némi fazonigazítással.

− másrészt ők is érzik a választói nyomást, s ennek hatására próbálnak cselekedni, ami mögött viszont a rendszer azon tulajdonsága áll, hogy a választók tudnak nyomást kifejteni, ha valami nem tetszik nekik.

*

Még mindig lehet javítani

Ha a most megoldhatatlannak tűnő problémahalmazt megnézzük, kellő átgondolással azért lehetne rájuk megoldást találni. Persze sokkal könnyebb lenne, ha például a bevándorlók dolgával akkor is foglalkoztak volna, amikor az még kezelhető méretű volt. De hát az emberi természet ebben is olyan, hogy a könnyebbik úton jár, amíg azon fel nem gyullad egy kamion.

Nem szükséges tulajdonsága egy liberális demokráciának, hogy a polgárainak kritikátlanul mindent megenged, hogy őket minden helyzetben bőségesen eltartja, s mindeközben nem követel tőlük semmit. Csak ez egészen addig egyszerűbb-kényelmesebb út, amíg járható.

Ahogy korábban is írtam már párszor, olyan ez, mint a gyermeknevelés: egy gyerek teljesen jól megtanítható egy normális szabályrendszer betartására, arra, hogy vannak kötelességei is a jogai mellé, és ehhez még durva, kegyetlen szülőnek se kell lennünk. Csak sokkal kényelmesebb ráhagyni mindent, nem érni rá és a tévé elé csapva ridegtartani, amíg aztán a fejünkre nem nő. És akkor meg már nehéz lesz persze, amiből aztán levonjuk a következtetést, hogy a mai fiatalság kezelhetetlen, csak a jogait ismeri és követelőzik. És átcsapunk a másik végletbe, keményen büntetjük − amire persze ő is visszavág, mert már beleégett, hogy neki mindent szabad; és tényleg igazságtalannak érzi, ha most hirtelen mosogatnia kell meg porszívóznia, és régóta nem emelték a járandóságait.

De ez nem azt jelenti, hogy gyereket nevelni nem lehet, vagy csak ez csak spártai törvényekkel megy; csak annyit jelent, hogy ésszel kell csinálni, és rá kell szánni az időt, átgondolást, fáradságot a kezdetektől fogva.

Nem igaz, hogy a liberális demokrácia urai nem tudták/tudják, hogy itt-ott túl lazára engedték a gyeplőt. Csak úgy könnyebb volt választásokat nyerni és nem kellett annyit gondolkodni. Amire felkaphatjuk a fejünket − aha, a demokrácia alaphibája! De az a helyzet, hogy ugyan a demokráciában se mindig látja a polgár, hogy a vezetőit kell-e valamerre nyomni, ám a többi rendszerben urainak még arra se kell venni a fáradságot, hogy elhitessék vele, hogy nem kell.

Ha nagy a baj, a jelzés megérkezik, és a vezetők érzik is a nyomást. Nálunk ez nemigen működik, de például Merkel néni sokat utánigazított az irányon, amikor népe elégedetlenkedni kezdett. Az önjavító mechanizmus azért, ha olykor lassan is, de működik...

*

Csak távolról izgat a felfordulás

De térjünk rá az emberi természetre, a szenvedélyre, ami talán tényleg kiköveteli a rendszerek radikalizálódását, a kemény szabályokat, a lánglelkű harcokat, amiben meghalhatunk hitünkért.

A Történelem tényleg erre utal.

Csak hát.

Egyfelől ami a vért és a háborút illeti, azért az is mindenhol látszik a Történelemben, hogy ezt legtöbbször olyankor szerettük, amikor máshol volt. Még ha részt is akartunk venni benne, lehetőleg úgy, hogy sokkal erősebbként valahol valakiket letámadunk, és oda se a mi gyerekeink mennek, ha lehet. A kiegyenlített háborút saját földön mindig rühellték az abban résztvevők. Kivéve persze, amikor szükség volt rá egy elviselhetetlen elnyomottság lerázására; de az nem öncélú szenvedély, hanem szimplán a fenti jobb életre való igényből fakad.

Ami a hitet és lángolást illeti, az tényleg fontos igény. Tényleg alaptermészete az embernek, hogy ha már kaja, odú megvan, hirtelen nő is kell; s ha az is megvan, kell még valami, amiért lelkesedni lehet. Valami magasabb rendű, amiért értelmesnek érezzük életünket, fontosnak, amit hozzátesz a világhoz.

Csakhogy.

Egyrészt ha ennek egy részét egy vallásban találjuk meg, nem árt, ha nem nyírnak ki minket, csak mert pont rossz helyen hiszünk pont abban az istenben. Hogy ilyen esetben se nyírjon ki senki, az pedig pont a liberális társadalom sajátja. És persze lehetne az is egy működő rend, hogy mindenki abban higgyen, amiben a körülötte élő többség. Csak hát a hit részben szenvedély, így nem mindig tudunk pont abban hinni, amit először tanítottak nekünk, másrészt meg minek? Ha hitünk nem kimondottan destruktív, ami a közösséget rombolja, akkor a társadalomnak kimondottan hasznos, ha az egyedét lelkileg egészségben tartva segíti őt síkképernyős tévét termelni.

Másrészt hinni sok mindenben lehet, és e téren inkább a lelkesedést, életcélt érezném az igény pontosabb megfelelőjének. És persze a nem vallásos hit is irányulhat olyan lelkesítő dolgokra, ami tűzzel és vérrel jár. De eleve már a tűz is lehet belső tűz, ami nem éget el házakat, mégis lelkesít; másrészt lehet bármi, amit hasznos alkotásnak érzünk.

És azt hiszem, a kulcs valahol itt van. Sokszor megénekelt tény, hogy a mai világban nincsenek lelkesítő célok, az emberek magányosak (a közösséghez tartozás is egy durván erős igény ám!), és így még jólétben, ám lelki tunyaságban élő fiatalokat is be tudnak lelkesíteni gonosz, ám lelkesítően hangzó eszmék, és az ebben egy szívre dobbanó közösség.

Az Iszlám Állam terroristái között nyugtalanítóan sok a hófehér bőrű, telivér, jól táplált európai fiatal − vajon miért? Nem alapvetően gonoszak, csak olyan életkorban vannak, amikor lelkesítő célok kellenek, meg közösség, amely minket is értékesnek tart − és az kevés, hogy ha jól tanulsz, lehetsz könyvelő s számokat terelő excel-juhász, mint kopaszodó apukád. Aztán persze rájönnek és kiábrándulnak, de nyilván jobb, ha eleve inkább egy sakk-, fizika-, foci- vagy túrakörben találják meg e célokat − ezekben a túlélési ráta is magasabb.

Nem létszükséglet a vér: „elég”, ha a társadalom nagy része hisz valamiben, és lelkesedik valamiért.

Amire meg leginkább az alkalmas, amit ma itt kis hazánkban lenézően civil társadalomnak hívunk. Lenézően, mert a politika tartja játékszerként, így ismert tagjai tényleg pártok úttörőszervezeteinek tűnnek. A többi meg vagy magától belefullad a pénzhiányba, vagy agyonnyomják fentről, mert sanda szándékúnak minősítik, hogy működésével felhívja a figyelmet, hogy olyan feladatot lát el, amit az államnak kéne, de nem teszi.

A civilek tevékenysége jelenleg kimerül abban, hogy próbálják ellátni az állam helyett annak szociális feladatait, és arra nemigen jut már, hogy klasszikus fenti feladatukat ellássák: értelmes célokra szervezzenek közösségeket, ahol fiatalok (és öregek) kiélhetik lelkesítő célok iránti igényüket, az alkotás örömét.

*

Nem elég a csendes békesség?

Nem, azt hiszem, a szenvedély nem feltétlen igényli se a vért, se az önostorozó, szigorú szabályokat. Csak az eddigi Történelem mindig túl sok ilyet kínált. És nem éltünk még eleget csendes békességben ahhoz, hogy megtanuljunk békében alkotva lelkesedni.

Nem állítom, hogy most előbb tanuljuk meg a békében élést, mint hogy elsodorna minket egy újabb tűzvihar. S hogy így ne teljesednének be az írásom elején idézett mandineres cikk jóslatai. Mert persze mindig van olyan, aki nem a saját faszát lógatja a tűzbe, így érdeke azt felszítani.

Csak azt állítom, hogy e halódó Nyugat keretein belül is van módja a legtöbbünknek a legélhetőbb utat megtalálni, hogy a rendszer utánigazítással élhetőre javítható, és jobban járunk a javítással, mint ha tűzre vetjük a világot, amiben élünk.

Mert ha van is pár jóbeszédű nepper, aki ránk sózná, a most rendelhető új cuccra mind rábaszunk, ha otthonunkba engedjük.

Csak akkor már késő lesz.

***

Benderik blogja