Ilyen mély mondanivalójú magyar film 90 percesben is rég készült, abban biztos vagyok.
„Első blikkre Erika néni egy erőszakos, karrierista, sunyi luvnya, akit csak a siker érdekel, és ezért képes megalázni a gyerekeket és megrontani a lelküket. De ettől még a fausti alku, amit ajánl (ha csalsz, és kussolsz róla, te is részesülhetsz a győzelem gyümölcséből) az egész felnőtt társadalom működésének kvintesszenciája, mióta világ a világ. Ebből a koordinátarendszerből a szenteken és gurukon kívül még senkinek sem sikerült kitörnie. Itt csak arra törekedhetünk, hogy a romlottság tengelyén minél beljebb maradjunk úgy, hogy a haszonén minél feljebb jussunk. Napról napra, hétről hétre újra el kell helyeznünk magunkat ebben a képletben. Felnőttek vagyunk, ez a dolgunk. De a gyerekeknek nem. A srácokat, ameddig csak lehet, ki kell hagynunk ebből, mert nekik az a dolguk, hogy tiszták legyenek, és feketén-fehéren, igazságban és nem igazságban lássák a világot.
Amiért azonban valóban érdemes volt elkészíteni ezt a filmet, és amiért iszonyú király dolog, hogy ezt most milliók láthatják világszerte, az a befejezés. Mert itt már nem csak arról van szó, hogy mi az igazság és a nem igazság. Hanem, hogy mi az igazságos. Hogy elengedhetjük-e a gyengébbek, a szerencsétlenebbek a „nem olyan jók” kezét, hogy az erősebbek, a szerencsések, az »olyan jók« előrébb juthassanak? Hogy mi a dolguk az erőseknek, és szerencséseknek: előreszaladni, vagy megragadni a gyengék kezét, és húzni őket előre - vállalva ezzel akár a lassabb haladást is: Mi a fontosabb: én, mi, vagy mindenki?
A magyar társadalom majd' minden nyomorúsága visszavezethető arra, hogy számunkra hosszú évtizedek óta legfeljebb a nagyon szűken értelmezett »mi«, és egyre többször már csak az »én« létezik. Rengeteget beszélünk szociális igazságról, hazáról, nemzetről - és közben elfeledkezünk arról, hogy csak olyan igazság, csak olyan haza, és csak olyan nemzet létezhet, amelybe mindenki beletartozik. A csak erősek igazsága nem igazság, legfeljebb rezsim, a csak szerencsések hazája nem haza, legfeljebb ország.”
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
Minden nap délután kettőkor és ötkor nyitják meg a vásárlási lehetőséget.
Az EB Magyarországi Képviselete azt írta, az uniós bíróság ítéletének tartalmával a magyar sajtóban és közéletben számos félreértés és tévhit terjedt el.
