A robotika első mozgóképes mítosza

„Az HBO új sorozata, a Westworld ember és gép viszonyának tömegkulturális feldolgozásában megnyitotta az első fejezetet. Míg a Mátrixban a valóság lép át a virtualitásba, addig a Westworld kalandparkjában a virtualitás lép be a fizikai tér valóságába.

A Westworld a sorozat cselekményében egy olyan szórakoztatóipari komplexum, amely első benyomásunk szerint egy milliárdos üzlet, ahol a leggazdagabbak büntetlenül élhetik ki természetük sötét oldalát: lophatnak, erőszakolhatnak és gyilkolhatnak – a legrealisztikusabb környezetben tehetnek meg az emberszabású robotokkal mindent és bármit, amire csak elszabaduló ösztöneik mozgatják őket. A gépekért nem kár: a legyilkolt gazdákat a műszaki személyzet másnapra újra hadrendbe állítja. Csakhogy a park mélyén a létezés új formája van születőben, mellyel az emberi szereplők többsége úgy bánik, mintha kenyérpirítót vagy mosógépet működtetne – sosem láttunk még rabszolgákat ilyen kiszolgáltatottnak. Csakhogy nem elég, ha a mesterséges intelligencia megszerzi a kellő mennyiségű élményt és tapasztalatot, nem elég, ha kifinomult intellektust kap – az öntudatra ébredéshez a megszerzett tudásnak el is kell mélyülnie. De vajon hányszor kell megsemmisülnie egy gépnek, hogy megszülessen az ember? S ember lesz-e, aki születik? Vajon megistenül-e a teremtővé váló ember, vagy a halhatatlanságra ébredő mesterséges intelligencia eleve isteni létre teremtetik, hogy aztán az embert tegye szolgájává az idők végezetéig? Ezeket a kérdéseket a Westworldig ilyen mélységekbe menően egyetlen mozgókép sem feszegette.

Miben különbözik az ember a robottól? Miben több és miben kevesebb az emberi létezés a mesterséges szuperintelligenciáénál? Mindössze annyi a különbség, hogy míg az ember szénalapú és genetikai kód, valamint tanult pszichés működés által szabályozott, addig a szilíciumalapú mesterséges intelligencia döntéseit egy processzor hozza? Vagy az volna a döntő különbség, hogy míg az ember lélekkel és szabad akarattal rendelkező organikus lény, addig a gépek fejlesztett és programozott, elektromechanikus entitások, melyekből eredendően hiányzik a lelkiismeret?

A szabad akarat fogalma kapcsán is kétségek mutatkoznak: a gépnek talán van – az embernek talán nincs. Ha volna, a Westworldben feltűnő emberi szereplők többségének szégyellnie kéne, milyen gátlástalanul tapos át bárkin vagy bármin pénzért, szexért és hatalomért – s milyen örömet talál abban, ha ezt az elképzelhető legnagyobb fokú kegyetlenséggel teszi. Az egyetlen felmentés az lehet ez alól, ha az ember is genetikai, szociális, kulturális és pszichológiai determinizmusok foglya, ha nem is ő maga dönt, ha nem ő teszi mindezt a világgal, hanem azok a programok, amelyek mozgatják és meghatározzák a tetteit.

Félreérthetetlen társadalom- és kapitalizmuskritika testesül meg a cégcsoportot vezető női karakter személyében. A harminc körüli, modellkinézetű, gátlástalan és élveteg topmenedzser lesújtó bírálat az emberi fajról: jól láthatóan nem ért semmihez, csak a nyomásgyakorláshoz, a konspirációhoz és a beosztottak manipulálásához.

Nem jutunk dűlőre a morális kérdésekkel sem: egy számítógépes játék virtuális terében agyonlőni egy embert, ugye, nem bűn – akkor egy robotnőt megerőszakolni és megölni ugyan miért volna az? Van-e lelke egy játék mackónak? És mit jelent ez a mi számunkra, akik se mackók, se gyermekek nem vagyunk? Következik-e ebből bármilyen erkölcsi felelősség? A Westworld azért is különleges, mert nem ad egyértelmű válaszokat a fenti kérdésekre, miközben szüntelen morális vívódásban, izgalomban, azonosulásban és elidegenedésben tartja a nézőt. A robotok memóriájának folyton ismétlődő törlésével a cselekmény állandóan konstruálja és dekonstruálja a gépek karaktereit. Miközben a Westworld egy olyan disztópia, mely a jövőnket igyekszik értelmezni, s egyben az emberi létezés legősibb kérdéseit feszegető egzisztencialista dráma.

Clint Eastwood Nincs bocsánat című 1992-es filmjével egyszer s mindenkorra leleplezte és lezárta a western műfaját. Ez a sosemvolt világ egyedül a Westworld kalandparkjának forgatókönyvgyárosok által konstruált cselekményszálaiban térhetett vissza hitelesen: ami mindig is egy szélsőséges irodalmi túlzás volt, végre deklaráltan hamis – a Westworldben nemcsak gép és ember, de a mindig győzedelmes párbajhős hazug mítosza is a helyére kerül.

Hozzám a fentiek mellett ez a sorozat hozta először átélhető közelségbe a játékszenvedély élményét. Először voltam képes belépni egy olyan ember tudatába, aki napi húsz órán át ül megszállottan egy számítógép előtt vagy kártyaasztal mellett, a játékban feloldódva. A történet tragikus hősének, a fekete kalapos férfinak teljes lényét beszippantotta a játék, megszállottan keresi annak végső célját, az útvesztő közepét – amelynek mibenléte a sorozat első évadának legvégső pillanatáig rejtve marad.

Számomra a cselekmény legfőbb tanulsága, hogy azok a szuicid szenvedélyek, amelyekbe az emberi faj a valóság borzalmai elől menekül, nem hozhatnak számára megváltást. Csakhogy amit az ember nem old meg, még megoldhatja az embert. Jobb volna visszafordulni, jobb volna leszállni arról a vonatról, amely az emberiséggel jól megérdemelt végzete felé robog? Jobb volna inkább írni magunknak egy saját végzetet – ahogy azt a Westworld főhőse, a kalandparkot konstruáló Robert Ford teszi? Mielőtt az ember eltörli önmagát a Föld színéről, érdemes-e keresnie a hűlt helyére valakit?”