Nincs kifogás – Pintér Bence és Pintér Máté: A szivarhajó utolsó útja

Nincs kifogás című sorozatunkban olyan magyar fantasztikus regényeket vizsgálunk meg őszintén, amelyekről egyébként ilyen vagy olyan okból nem születne nálunk recenzió. Ezúttal a Mandiner.sci-fi főszerkesztőjének, Pintér Bencének a Roboraptor könyvkritikusával Pintér Mátéval közösen írt regényét vette közelebbről szemügyre Horváth Vivien.

*

Nem ismerem a két szerző munkamegosztását, de az első, amit azonnal észrevettem a regényben, hogy itt valaki odáig meg vissza van a XIX. századi magyar töriért. Egy (vagy két) író téma iránti elhivatottsága egyáltalán nem az első, amit olvasáskor meg tud vagy meg akar állapítani az ember, a végeredmény értékelésekor sem igazán szoktunk pontot felszámítani érte, de ha belebotlunk egy olyan könyvbe, amiről ordít, milyen lelkesen írták, azt nem lehet nem észrevenni. Ez határozottan érződik A szivarhajó utolsó útja esetében.

A kor, sőt, még specifikusabban annak politikai és közéleti oldala úgy tárul elénk, hogy látszik, van mögötte érdeklődés és tudás, sőt, talán még némi kutatómunka is. És ami fontos: nem gépies adatáradat-zúdítást, hanem lelkes közlékenységet tapasztalunk. Ez igen szerencsés egy alternatív történelmi regény esetében. Az ilyen zsánerű történeteknek ugyanis nagyon ügyesen és sokszor kell billegtetnie magát a valóság és a fikció között, de ebben szerzőként és olvasóként is könnyen el lehet veszni. A Szivarhajó ezt az akadályt szépen meg tudja ugrani: még akkor is, ha arányaiban azért nem szól olyan sok rész kifejezetten a történelemről, ami viszont arról szól, azt jó olvasni.

A regényben az alternatív vonalat a Dunai Konföderáció létrejötte képviseli. A ’48-as forradalom után Kossuth felől érkezett a javaslat, amely a Duna-menti államok összefogását szorgalmazta volna, de ez végül nem valósult meg. Bár első pillantásra nem tűnik túl epikusnak az ötlet, ez mégis nagyon jó alap egy „mi lett volna, ha” elmélkedéshez, hiszen az, hogy vajon jó lett volna-e nekünk egy ilyen lépés, meg hogy egyáltalán kivitelezhető lett volna-e az ötlet, meglepő (mármint nekem), de a mai napig sokakat élénken foglalkoztat. A regényben ez nem történelemre visszatekintő kérdés, hanem napirendi ügy.

Hiányolom, hogy ezen nem rugózott kicsit többet a könyv. Nem politikai vagy eszmebeli állásfoglalásra vágytam, csak néző- és szempontok ütköztetésére, és még azt se bántam volna, ha nem jutunk semmire, de legalább adhatott volna az olvasónak egy kis útravalót az utolsó oldalak befejezte után. Ugyanakkor belátom, hogy ebben a formában ez nem volt lehetséges, mert ahhoz, hogy egy kvázi vitaindító szintre jusson a regény, mindenképpen bővebb kifejtésre és sokkal nagyobb távlatokra lett volna szükség annál, mint amit a Szivarhajó kínál.

Tisztában vagyok vele, hogy most épp olyasmit keresek a regényben, amit tulajdonképpen senki sem ígért, de nem véletlenül teszem: van ebben a könyvben valamiféle disszonancia, ami azt az érzetet kelti bennem, hogy a szerzők egyszerűen saját magukat korlátozták be. Nem akartak vagy mertek nagyot markolni, de annyira nem rejtették el ügyesen, milyen jó téma ez, hogy néha ne buggyanjon ki az elsimított egyszerűség mögül a mesélni akarás. Illetve nem is mesélni akarás ez, hanem valami „gyertek, nézzétek, milyen laza volt ez a korszak”-féle behúzni vágyás. Vagy ha félreértelmezem, és szándék szinten nem volt itt semmi több annál, mint amennyi végül nyomtatásba került, akkor meg egyszerűen csak hiányérzetem van.

Mintha csak a nagy egész lenyomata lenne, a szereplőkkel kapcsolatban is hasonlóan érzek. Ott van bennünk a dráma, a háttérsztori, az apró plusz, de ezek ismertetése mindig el van intézve egy-egy bekezdéssel, és slussz, mindenki teszi tovább a dolgát, menetel a cél felé. Egy pozitív kiugrás van: Nemesházy. Őt kidolgozottabbnak érzem, mint a többieket, pedig nem tölt több időt a szemünk előtt, mint a főszereplő, Kossuth Csaba. Talán az is teszi, hogy egy rendkívül szimpatikus jellemű fazonnak írták meg, de könnyű ráérezni, milyen ő és mit akar, mert ügyesebben és színesebben is van prezentálva. Ezen az úton haladva a többieket is érdekesebbé, élőbbé lehetett és kellett is volna tenni, amiből következett volna, hogy a köztük lévő interakció is elevenebbé vált volna.

Tulajdonképpen a szereplők és a történet is ugyanabban a betegségben szenved: önmagukban abszolút jók, pont olyanok, amilyenek egy kalandregényben nagyon jól elférnek, de nem kapunk hozzájuk olyan drámaiságot, olyan megkapó jeleneteket, amelyekkel igazán hatással lehetnének ránk. Például, nem tudom, talán nekem, olvasónak akartak időt spórolni azzal, hogy nem mutatják, mi történik, miután Nemesházy epikusan beront a Parlamentbe és már út közben belevág a beszédébe? Sajnálom, mert ezt és ehhez hasonló jeleneteket pont szívesen olvastam volna. Olyan megoldások jutnak még eszembe ahhoz, hogy lehetett volna az érzelmi töltetet megnövelni, mint például az egy fokkal mesélőibb, rétegeltebb narratíva használata, kevesebb szimpla cselekvést leíró mondat, több lélektaniság, több színesítés. Plusz egy kis játék az időzítéssel, főleg az akciójelenetekben – amiből van pár – és a Szivarhajó egy légicsatornával máris magasabban repül.

A mostani állapot éppenséggel egy dolgot elér: érthető és feszes a szöveg. Van egy elég erős krimis vonulat is – az teljesen jól sikerült. Az ehhez tartozó kötelező karakterek – titokzatos hős, képzett női segítő, nagyformátumú és kétes erkölcsű segítség, szerelmi szálat képviselő, de nem csak erre használatos női karakter, múltja miatt kissé fanatikus gonosz – teszik a dolgukat. A nem túlságosan, de azért kicsit kacskaringós út a megoldásig, valamint az akciódús jelenetek is bűnügyi regényre hajazó elemek. Ebben sem mutat semmi sosem látottat, de egy vállalható szintet simán hoz.

Itt-ott szellemesek a fejezeten belüli jelenetugrások átkötései, amik meg már-már filmes vágásokra hajaztak, és tényleg: olyan ez a regény, mint egy forgatókönyv. Alapnak szuper, de hiányzik belőle a szín, a szag, az érzelem. Viszont – és ez nem felmentés vagy kifogáskeresés, de a nagy őszinteségben is jót tesz, ha több oldalról is ránézünk a tárgyra – ez a könyv vállaltan ponyva, és mint ilyen, minden elmegy az takaréklángon, mélyebb mondanivaló nélkül, célnak a pillanatnyi szórakoztatást belőve is, de nem győzőm hangsúlyozni, hogy a koncepció simán elbírt volna még több súlyt.

A legvégén már csak annyit tudok mondani, hogy bár nagyon kellemes olvasni, ez a regény nem egy maradandó vagy bármilyen szempontból újat mutató regény. Temetni viszont nem kell, hiszen megvannak a maga jó pillanatai, egyáltalán nem reménytelen. Az egyetlen, ami tényleg fájdalmat okoz benne, hogy A szivarhajó utolsó útja egy kicsivel több bátorsággal, ambícióval és történetmesélést érintő finomsággal lehetett volna az amúgy kissé hiányos magyar alternatív történelmi regények kínálatából egy nagyon magas polcon álló mű. Így viszont egy kihagyott ziccer.

*

A rovat cikkei a „Nincs kifogás”-címke alatt érhetőek el. Ha semmiről sem akarsz lemaradni, érdemes követni Facebook- és Moly-oldalunkat is.