Geopolitikai alku

„Ha az orosz geopolitikai térfélen az jelentette (és jelenti ma is) a legnagyobb problémát, hogy Ukrajna hozzájárulását nem sikerült megnyerni egy orosz vezetésű integrációban való részvételhez, a nyugat-európai térfélen az okozza a legtöbb gondot, hogy túlságosan is sok olyan ország akadt, amely csatlakozni akart – és csatlakozott is – egy olyan integrációhoz, amely geopolitikai értelemben sem nem elég koherens, sem nem elég önálló.

Így azt lehet mondani, hogy a nyugat-európai előny – hogy ti. ott egy működő integrációról beszélhetünk, amely 1973-tól, az Egyesült Királyság, Írország és Dánia csatlakozásától a 2016-os brit referendumig folyamatosan mélyült és bővült – 2017 januárjára tulajdonképpen hátránnyá változott, ugyanis az integráció teljesen felhígult és egyre inkoherensebbé is vált, és maradék koherenciáját – legalábbis biztonságpolitikai vonatkozásban – a NATO-nak, vagyis az Egyesült Államoknak köszönheti.

Az orosz hátrány ugyanakkor (hogy nem sikerült létrehozni a három szláv, illetve, ha Moldovát is ide számítjuk, a négy ortodox – a moszkvai patriarchátushoz, vagy többségében ahhoz tartozó – ország szorosabb integrációját), egy lényeges szempontból előnynek tekinthető. Ott legalább van egy hatékony, ütőképes és szuverén nagyhatalom, amely tudja, mit akar, és ha céljai egyelőre korlátozottak is, legalább képes azokat megvalósítani.

Itt tartunk most, amikor körvonalazódni látszik egy új amerikai–orosz geopolitikai alku lehetősége.”