A szabadságról

„A mostani politikai klíma se teljesen kedvez az individualizmusnak és a valódi személyes meggyőződésnek. Egy igazi konzervatív gyanúval illet minden nagy "egyénieskedést". Annak belátása, hogy a régi hasznosabb és biztosabb, mint az "új", nem vált ki valódi lelkesedést. Persze lehet tisztelni a "kipróbált" dolgokat – de ki fog majd élni-halni (meghalni) értük?

A politikai baloldalon sem látunk felkavaró, új gondolatokat. Érthető is: ha minden felismert új összefüggést vagy ellentmondást az "ellenség", a jobboldal befolyásszerzési kísérletének vagy egyszerűen "zavarónak" tartunk, akkor maga a baloldal átalakul valamilyen globális baráti társasággá, ahol az örökös "menő vagyok" felirat jelenti a haladást. Ennek az örökös "menőségnek" a tartalmi elemei pedig a mindenkori divat és közösség szerint cserélhetők, jelenteni nem jelentenek semmit. A nyugati gondolkodásban óriási hagyománya, sőt kidolgozott ikonográfiája van a "pálfordulásnak" – fordulatokat, "átállásokat" ma is tömegével látunk Kelet-Közép-Európában, csak éppen semennyi átélést, vívódást vagy kétségbeesést.

A valóban átütő, eredeti gondolatok kihullanak a mainstream európai gondolkodásból, és – jobb híján – a radikális mozgalmakban (bal vagy jobb) találnak otthonra. Félelmetes perspektíva. De kétségtelen: ez is igazi innováció. (Európában még soha nem történt ilyesmi.)

Az iszlám a térítő erejét nyilván abból is meríti, hogy nem sok mindent bíz az egyénre, a kívülről meddőnek és tehetetlen aggályoskodásnak látszó "fontolgatásokra". A "menő vagyok" bizonyossága ott is működik, és ehhez nem kell mást tennie a hívőnek, csak alávetnie magát a közösség és Allah akaratának. Hogy ebből valamikor politikai meggyőződés kovácsolható, abban kételkedem. Hogy az iszlám maga is politika, a baloldaliság pedig amolyan kvázi-vallás is, még nem teszi a kettőt egylényegűvé.”