Búcsú Aleppótól

„A politikailag motivált hírek elöntötték a Facebook-falakat. Pedig normális esetben bizonyosak lennénk arról, hogy sem Aleppóban, de  az amerikaiak által támogatott iraki hadsereg és az Iszlám Állam maradványai között folyó moszuli ostromban sem találnánk meg az ártatlan »jó oldalt«, hiszen a győztes milíciák is mindkét oldalon kegyetlenkednek a nekik nem tetsző civilekkel. A »terrorizmus« szabadon használható, mindent uraló vádja most akár még arra is képessé tesz minket, hogy kétségbe vonjuk a szír nép szenvedését, mi több, egyenesen kinevessük, és örüljünk annak, hogy „ezekkel” végeztek. De még ha nem is hisszük el a propaganda hadijelentéseit, azok akkor is célt érnek, hiszen megzavarodva a hírektől, nem állunk ki az aleppóiak mellett, üresek Európa és Amerika utcái.

Normális esetben ilyenkor jön a szokásos nyugati, emberi jogi- és menekültszervezetek, meg az ENSZ után a nagyhatalmak vitája a humanitárius katasztrófáról, ez azonban most érdeklődés hiányában elmarad. Nemcsak az ennek az oka, hogy az USA-ban éles váltás történt a csúcson, és ennek egyik jele a békülékenyebb hangnem Oroszország felé. Ez egyébként még szokatlan sem lenne, hiszen a leköszönő demokrata kormány ugyan igen kemény hangon ítélte el Aszad és az oroszok folyamatos emberi jogsértéseit Szíriában, de mivel az ország – a szovjet- majd oroszbarát Baasz-rezsim évtizedes uralma következtében – hagyományos értelemben »orosz érdekszféra«, még a hagyományos elitkörökben sem egyértelmű, hogy a szólamokon túlmenően bármit is tegyenek ebben az országban, ami nem az Iszlám Állam felszámolására irányul. December 14-ére talán annyit sikerült elérni, hogy a még a városban rekedt civilek ENSZ által kért humanitárius folyosót kapjanak (bár az érkező hírek ellentmondásosak), amelyen keresztül elhagyhatnák a várost, mivel azonban »békefenntartók« természetesen nincsenek jelen, ellenőrizhetetlen, hogy vajon a békés elvonulás tényleg biztosított-e.

Idáig jutottunk Srebrenicától. Amikor 1995-ben a szerb szakadár különítményesek egy teljes bosnyák kisvárost mészároltak le, az ENSZ jelen volt, ugyanakkor beavatkozni már akkor sem tudott. A tragédiát azonban egyértelmű nemzetközi felháborodás követte. Akkor sokan megfogadták, hogy ezt nem nézzük többé végig. Ma viszont a helyzet sokkal rosszabb ennél: már el sem hisszük, amit a nemzetközi média mond nekünk, és talán sokan akkor sem hinnének a szörnyűségekben, ha saját szemükkel látnák.

Ez a mi szép, új világunk.

A másik fontos tényező azonban az, hogy Vlagyimir Putyin tökéletesen használja ki a Nyugat zavaros időszakát saját céljainak gyors elérésére. Talán fennmarad a közte és Trump elnök között fennálló cinkos viszony, talán nem, egy azonban mindenképpen biztos:

Akárki, akárhol kíván etnikai tisztogatást vagy egyenesen népirtást elkövetni a világon, 2016 decembere után szinte biztos lehet abban, hogy senki sem próbálja majd megállítani.”