Elveszett egyensúly

„A kapitalizmus rendjének ésszerűségét érvényre juttató elitek váltig állítják: egy darabig nehezebb évek jönnek, ám a versenyképesség fájdalmas helyreállítása után, belátható időn belül, csaknem mindenkihez eljutnak majd növekedés jótéteményei. Csakhogy lassan negyven esztendeje ennek éppen az ellenkezője történik. A középrétegek bővülése áttevődött a lendületes felzárkózást mutató ázsiai térségekbe. A piaci versenyképességüket megerősítő nyugati országokban is sorra gyengültek a korábbi jóléti vívmányok, megingott a régi biztonság.

A felsőbb osztályoknak egyre jobban megy, a többséget sújtó nehézségek viszont alig akarnak enyhülni. A versenyben lemaradó államokban pedig még égetőbb a baj. Így azután a hozzáértő elitek tudományát a lemaradó többség mind nehezebben fogadja el magáénak. A piaci logika elvi racionalitása egyre biztosabban nem a versenyben alulmaradók széles csoportjainak az igazsága. Ami ennyire fáj, az nem lehet helyes szerintük. Ezzel azonban lényegileg szembekerül a gazdasági ésszerűség követelménye a tartalmi demokrácia igényével.

A 2008-as válsággal egyszerre összegyűltek a korábbról induló gondok. A közvetlen pénzpiaci bajokat tulajdonképpen hamarjában sikerült megoldani. Csakhogy ezek mérséklődésével is, minden jegybanki stimuláció ellenére, régóta nem látottan szerény a gazdasági növekedés. Továbbhaladt előre viszont a társadalmi polarizáció. Az 1989 előttinél lényegesen inkább befolyásolják a világot a Nyugat eszméi, miközben a Nyugat államai gyengének tűnnek a globális konfliktusok megoldására. Az emberek évtizedes gondjait illetően a régi elitek érzéketlennek látszanak. A tömeges migráció és a terrorizmus tapasztalata pedig végképp alkalmatlannak mutatta a hagyományos európai vezetők jelentékeny hányadát. A közéletet olykor másfél évszázada, de legalább az ötvenes évek eleje óta irányító pártok problémamegoldó-képességébe vetett hit általánosan megbomlott.

A régi politikai erők megingásának mértéke országonként eltérő, ám jelenségei szinte mindenütt érzékelhetők. Az Európa egyik legszilárdabb demokráciájának számító Németországban, 2016 tartományi választásain a két vezető párt együttes választói támogatottsága negyven százalék tájára zuhant. Pedig a nyolcvanas évekig még meghaladta a nyolcvan, olykor a kilencven százalékot. A korábbi rendszerépítő konszenzust a legkülönbözőbb irányból kikezdő erők viszont virulnak. Az Európai Unió egyik leggazdagabb országának, Ausztriának az államfőválasztásán a két örökös kormánypárt jelöltjei együttesen alig 23 százalék szavazatot kaptak. A megismételt második fordulóban csaknem az egész politikai erőtér összefogása kellett az új megoldásokat követelő jobboldali radikális induló legyőzéséhez.”