Egerszegi Krisztina hamarabb lett olimpiai bajnok, mint ahogy szerette volna
Az ötszörös olimpiai bajnok úszó, Egerszegi Krisztina hosszabb lélegzetű interjút adott a Blikknek. Ebből szemlézünk.
A könyv egyik legpraktikusabb, leghasználhatóbb gondolata éppen az, hogy egy boldog házasságnak – de más emberi kapcsolatnak is – alapfeltétele, hogy háromszor annyi pozitív visszajelzést adjon az ember, mint negatívat.
„A boldog házasság titkait kutatja a néhai Kopp Mária és Skrabski Árpád A boldogságkeresés útjai című, a Heti Válasz kiadónál megjelent kötete, amelynek újabb kiadását gyermekeik, Skrabski Luca és Fruzsina kezdeményezték.
– Ritka, hogy a gyerekek olyan egyértelműen a szülők életműve mellé álljanak, mint ahogy önök tették.
Skrabski Luca: Ennek az az oka, hogy hiteles életet éltek. Nemcsak beszéltek arról, hogy milyen a jó életközösség, hanem meg is valósították azt.
Skrabski Fruzsina: A boldogsághoz, amit ők megtaláltak, azonkívül, hogy tettek érte, szerencse is kell. Sokáig bennünk élt a vágy, hogy ugyanolyan kapcsolatot hozzunk létre, mint amilyen az övék volt, de rá kellett jönnünk, hogy ugyanolyat nem – másmilyet, máshogy jót tudunk csak létrehozni.
– Fruzsina egyszer azt írta: édesapja folyton meg akarta hódítani az édesanyját – miért volt erre szükség oly sok együtt töltött évtized után is?
S. F.: Hősszerelmes lovag módjára folyamatosan udvarolt az édesanyámnak. A pontos titkát nem tudom annak, hogy ezt a mama mivel érte el – ügyesen bánt a nőiességével, és mindig volt benne egy kis titokzatosság. Édesapám lovagiasságában az is szerepet játszhatott, hogy apai nagyszüleim házassága nem volt tökéletes, ezért az anyai nagyanyám elhatározta: nevel egy ideális férfit. Apám úgy érezte, az a küldetése, hogy páncél helyett nyakkendőt öltve induljon a világot megváltani – hazatérve pedig védelmezte az ő „hölgyeit”.
S. L.: Ez a könyv azért is érdekes, mert más-más tudományterületeket képviseltek, ezért különböző megközelítésekben keresik, hogy mi eredményezi a boldogságot az egyes ember életében, a párkapcsolatban, a családban. Egész kicsi korunktól bevontak minket is a közös gondolkodásba. Este, a vacsoránál nemcsak a mindennapi problémákat beszéltük meg, de filozófiai kérdéseket is megvitattunk. Rám édesapám különösen nagy hatással volt akkor, amikor Aquinói Szent Tamás istenérveit magyarázta, olyannyira, hogy én is megpróbáltam továbbadni az otthon hallottakat az iskolában.
S. F.: Esténként, miközben nagy beszélgetések zajlottak, egyfolytában dicsértük egymást – ezt a mama tartotta különösen fontosnak. Én emiatt a vacsoraasztalnál mindig úgy éreztem magam, mint egy királylány.
(…)
– Mit szóltak a párválasztásukhoz?
S. F.: Amikor férjhez mentem, édesanyám azt tanácsolta: dicsérd a férjedet, dicsérd, dicsérd – csak ezzel tudsz hatást elérni. A felelősségre vonás és a kritika sosem vezet eredményre.
S. L.: A könyv egyik legpraktikusabb, leghasználhatóbb gondolata éppen az, hogy egy boldog házasságnak – de más emberi kapcsolatnak is – alapfeltétele, hogy háromszor annyi pozitív visszajelzést adjon az ember, mint negatívat.
– Ezek szerint önök dicsérnek, dicsérnek, dicsérnek?
S. L.: Adott két család, eltérő kommunikációs mintával. A miénkben sokat dicsértek – ez nem azt jelenti, hogy nincs helye a kritikának, csak azt, hogy több legyen a pozitív visszajelzés, mint a negatív. Nem szabad méricskélni, mennyit adok, mennyit kapok. Kipróbáltam: még egy nézeteltérés után is, ha arra próbálok figyelni, amit szeretek a másikban, és elkezdem dicsérni, ki lehet kerülni az örvényből.
(…)