Sylvain Neuvel: Alvó óriások

„A figyelmet végig teljesen lekötő történetről nem szándékozok sokat elárulni, a további csavarok közül véletlenül sem akarok egyet sem lelőni. Azt azonban mindenképpen ki kell fejtenem egy kicsit, hogy miért is tartom igazi mesterműnek a regényt. Sokféle írói stílus ismert, és nincs köztük jó vagy jobb, a befogadó olvasó dönt, hogy a stíl épp be jön-e neki, vagy nem. Ott van Lev Tolsztojpéldának okáért a tíz oldalakra rúgó tájleírásaival, vagy Donald E. Westlake a jóval szűkszavúbb prózájával, vagy ki is volt az a szerző, aki szerintem kifejezetten nehézkesen olvasható, mert egyáltalán nem használt mondatjeleket sem, talán Cormac McCarthy? De mindegy is. Ezen a skálán helyezkedik el valahol az összes többi szerző is természetesen. Sylvain Neuvel viszont ebben a regényében egész egyszerűen »kimaxolta« a szikárságot. 

Nem mondtam még el ugyanis, hogy a könyv riportkönyv/dokumentumregény-szerű – valahogy úgy, mint Max Brooks szenzációsan szórakoztató World War Z-je vagy a nem kevésbé kiváló Sarah Lotz A Hármak című horrorja. DE! A leíró, magyarázó vagy lírai részek – tehát a párbeszédeken kívül minden! – nélkül. A fejezetek kihallgatási akták jegyzőkönyveinek átiratai, rögzített telefonbeszélgetések anyaga esetleg hangrögzítőre felmondott naplótöredékek. A könyvben nincs semmi – a kétoldalas Prológust leszámítva, bár az is simán lehet egy naplóban rögzített monológ is –, csakis párbeszéd! Mondani sem kell, hogy ettől a regény úgy pörög, hogy arra tán szavak sincsenek már. Olvasása már-már röhejesen kényelmes, a tudományos részek is teljesen olvasóbarát formában kerülnek tolmácsolásra. Ilyen, minden feleslegesnek gondolt csicsától megfosztott történetmesélést én még nem láttam. Vagyis de, filmforgatókönyv képében, de még abban is vannak a színészeknek vagy a rendezőnek szóló száraz instrukciók, illetve néhány óvodásoknak szóló esti mesének való képeskönyvben. Ezeket viszont azt gondolom, nem tekinthetjük teljes értékű irodalmi alkotásnak, míg az Alvó óriások mindenképpen az.

A formabontó szerkezetre nem számítottam, ezért mikor láttam, hogy bizony ezt a regényt nemes egyszerűséggel végigbeszélgeti a néhány szereplője, igen megörültem. Ez azonban még kevés lett volna az üdvösséghez. Az érdekfeszítő történet mellett azonban a szereplők is emlékezetesre sikeredtek. A regény egyik fő szereplőjének kiléte például végig titokban marad. Gyakorlatilag a könyv felében ő beszél, de a regény végére még a nevét sem ismerjük meg, ahogy kollégái sem tudják, ki is ő. »Az X-aktákból léptem ki« úr igen befolyásos figura, aki sok vasat tart egyszerre a tűzben. Cinikus, bizalmatlan, a végsőkig eltökélt karakter, aki bár nagyon jó megfigyelő, ám nem »mindenható«. Megpróbálja kordában tartani az óriás-robot kutatást – és a kutatókat –, de a váratlan fordulatok néha őt is meglepik. Rajta kívül ugyanis még három kutató és két pilóta dolgozik összezárva a giga-rejtély megoldásán egy titkos létesítményben. A munkatársak közötti (nem annyira bonyolult) szociális kapcsolatok pedig lassacskán alapjaiban változtatják meg a kutatás addigi menetét.”