A terror ostoba

„Olvasom, hogy az I. világháború kirobbanásához az Ankarában történtek töredéke is elég volt. Nem értek egyet. Nem is azért, mert Andrej Karlov nagykövet – érdemei elismerése mellett – mégsem volt trónörökös. Hanem mert akik arra számítottak, hogy a gyilkos merényletet hadüzenet követheti, akár csak képletesen is, szerencsére tévedtek. A fiatal török rendőrtisztnek, esetleges megbízóinak és lehetséges elvbarátainak azt sem sikerült megakadályozniuk, hogy az oroszok, a törökök és az irániak leüljenek tárgyalni Szíriáról.

Világos, hogy ezen államok egymáshoz való viszonya komplikált, és az is, hogy a barátság, ha pont olyan van közöttük, mérhetetlenül törékeny. A politika érdek, a geopolitika különösen, a magasabb szempontok ritkán passzíthatók össze illesztésmentesen. Különösen stimmel ez, ha Aleppóra, az Aszad-rezsimre, a szír lázadókra, az Iszlám Államra, a kurdokra gondolunk. Ezekkel kapcsolatban is a perspektívákra. Az érdekelteknek – és azoknak, akik annak hiszik magukat – céljaik vannak, amelyek elvi és praktikus alapon sem esnek egybe.

Amikor a Közel-Keletről, az ottani konfliktusokról, háborúkról, az iszlamista terrorról vagy a migrációról beszélünk, napjaink legfontosabb globális jelenségét elemezgetjük. Ám attól, hogy valami rendkívül fontos – sőt nyugtalanító, veszélyes, fenyegető, nemritkán ráadásul iszonyatos –, még indokolt megmérnünk a valóságos súlyát. Ezzel kellene kezdenünk.

Elképedve figyelem a megközelítésmódot, a szemléletet, amely az iszlamizmust és azt, amit nyakunkra hoz, legyőzhetetlenül erős, világvégét hozó fenoménként ábrázolja. Ebben a képletben a komplett nyugati kultúra védtelenül, gyámoltalanul, bégetve várja, hogy a Kelet a nyakára tegye a kést. Elfogadom, hogy az önmaga szépségébe, erkölcsi fenségébe, istentelenségébe és főképp vélt okosságába szerelmes Nyugat sok alapvető dolgot, körülményt, fejleményt félreértett az utóbbi években. Ha azt állítjuk, a ráció minden, óhatatlanul sérülnek az ösztönök. Beleértve az önfenntartás és az önvédelem ösztöneit is. Ám az erő nem tűnik el nyomtalanul. A Nyugat eszközei mennyiségükben és minőségükben is összehasonlíthatatlanok azokkal, amikkel a terror élni tudhat. A Nyugat kezében több van terepjárókra szerelt golyószóróknál és lopott lengyel kamionoknál.

A terror vakmerő, mert hisz magában. Ám a vakmerőség és a vakhit szükségszerűen ostoba. A rendszert, a szisztémát nem látja, ahogy nincs tisztában önmaga korlátaival sem. Tudja, hol üthet sebet – brutálisat és fájdalmasat is –, ellenben bármit tesz, ahhoz gyenge, hogy győzhessen is. A vissza-visszatérő terror áldozatait senki sem keltheti életre – Párizsban, Brüsszelben, Ankarában, Berlinben és sehol sem –, ám elég felemelnünk a fejünket, hogy világos legyen: a gyilkosságok csak gyilkosságok. Sehogy sem többek provokációnál.

A provokáció akkor üt vissza igazán, ha célt ér. Ha a provokáltnak – akinél igenis ott az erő – egyszer végre teljesen elege lesz. Még keményebben kell harcolni a terrorizmus és a terroristák ellen – kommentálták az oroszok Andrej Karlov lelövését és a berlini ámokfutást. Ezt mondják egyébként hónapok, évek óta. Igazuk van. A terror pedig azért ostoba, mert ha így, ebben a szellemben folytatja, előbb-utóbb minden provokált felismeri, kik az igazi ellenségei, és hogy kikkel-miképpen kell összefogni megsemmisítésük érdekében.

Irreálisan optimista ez így? Lehet. De harmadik világháborúról nem vagyok hajlandó elmélkedni. Terror ugyanis hosszú ideje van – de még soha nem győzött. Nem is fog.”