Az első küszöbön túl

„Az elvégzendő munka ugyanis, amely a drasztikusan megfiatalodó parlamenti RMDSZ-képviseletre hárul, az elmúlt negyedszázad legfaggatóbb feladatsorának tűnik. A 2017 januárjában kezdődő törvényhozási ciklusban egyrészt Románia adminisztratív-területi átalakításának olyan változatát kellene elérniük, amely nem engedélyezi az ország közepén élő tömbmagyarság etnikai »felvizezését« – miközben az országot kompatibilissá teszi az uniós normák szerinti régiófejlesztés feltételrendszerével. De egyenes gerinccel kellene kikerülni a nagy román egyesülés századik évfordulója máris grandomán, magyar érzékenységeket bőven sértő szimbólumokat felvonultató 2018-as ünnepségsorozatából. És ezzel korántsem merül ki mindazon ügyek képviselete és védelme – anyanyelv- és szimbólumhasználat, magyarspecifikus elemeket is érvényesítő oktatási reform –, amelyek állapotát igencsak kikezdték az elmúlt években újra felizzó magyar–román feszültségei, illetve a kampány hónapjai. Mindezt valahogy úgy, hogy az RMDSZ ne szoruljon be folyamatosan a saját tizenhatosára, mert akkor alig marad energiája az építésre.

Márpedig a romániai magyar választópolgárnak egyértelműen elege lett képviselőinek tájba simulós politizálásából.

A csapat újoncai akár történelmet is írhatnak, ha szakmai tudásukhoz, egyelőre alig látható erodálódásukhoz még időben társítani tudják azt a fajta politikai „szakmunkástudást”, ami nélkül talán még a parlamenti büfé rendeltetésszerű használata is nehézségekbe ütközhet. A rossz hír az, hogy a választások eredménye, a szociáldemokraták szökőárszerű győzelme nyomán elsőre égen-földön nem látni szövetségesgyanús politikai formációt. Az RMDSZ politikai ereje első fontos fokmérőjének éppen a partnerkereső tárgyalások ígérkeznek.

Mint ahogy válasszal szolgálhatnak arra is, milyen mértékben konvertálható politikai szövetséggé a tulipános alakulat legendás szavatartása – amelyet egyszerre díjaztak és kihasználtak a korábbi partnerek.

Az RMDSZ-nek újra megadatott, hogy a piros szőnyegen és ne a hátsó bejáraton vonulhasson be a bukaresti parlamentbe. A pragmatikus felismerés – miszerint bűn lenne szembemenni a romániai magyarság egységigényével – alakította közös képviselőjelölt-lista még egyszer összerántotta a magyar szavazókat. Most már a Bukarestbe költözőkön múlik, hogy a választópolgárok ne kamatostul követeljék majd vissza a megelőlegezett hitelt, hanem egyszer csak azzal szembesülhessenek, hogy a nép vissza nem fizetendő kölcsönné minősíti át a bizalmát.”