A grimdark az a stílus, amiben megtaláltam önmagam. Sajnos az interneten kevés hiteles információt találni róla: a pár magyar nyelvű forrás közül az egyik az én cikkem, illetve, ha a képtalálatok érdekelnek, a kereső valamiért csak mesefigurák gonosz verzióit dobja fel. Egyetlen hazai művelőjének tekintem magam, mivel tudomásom szerint rajtam kívül még egyetlen szerző sem vállalta fel, hogy kiváltképp ebben ír. Magamról viszont tudom, hogy jóformán egy mondatot sem tudok „grimdark nélkül” lejegyezni.
Ebben a stílusban a leírás tapinthatóan hű a valósághoz. A narratíva nem gonosz, csak közönyös, hisz nem kötelező profán módon körvonalazni az adott esetben obszcén vagy groteszk szcénákat. Azzal, hogy a leírás hitelességére fókuszálunk, egy határozott lépést teszünk a sötét tónus felé, mely a grimdark egyik fő sajátossága, ahogy a karakterek egyedisége is. A történet résztvevői ugyanis olyanok amilyenek: a maguk törvényei szerint jók és rosszak egyaránt (egy időben); hol jót, hol rosszat cselekednek, ez viszont az olvasó megítélése, nem a sajátjuk.
A klasszikus rémirodalom szorosabb kapcsolatban áll a maga sajátos varázsával, mintsem a grimdarkkal. Lovecraft idejében a műfaj képviselői nagyobb hangsúlyt fektettek az olyan elemekre, mint a bizarr kísérletek, az okkult tanok, metafizika és tudomány. Ezzel szemben a mai rémtörténetírókat semmi sem tartja vissza abban, hogy ezt a hangsúlyt áthelyezzük a hangulatra, a karakterek komplexitására, az élményszerűségre.”