A grimdark az a stílus, amiben megtaláltam önmagam

„Szerinted mi az, ami Lovecraft alkotói szemléletében mindenképpen követendő, érdemes ápolni, megőrizni?

A levelezéséből kiderül, Lovecraft valójában milyen személyiség volt. Személy szerint gyakran elérzékenyülök, amikor belegondolok, milyen lehetett volna ismerni őt. Mindig is lenyűgözött nagyvonalúsága, legalábbis az írótársai számára nyújtott tanácsait tekintve, mely azért is volt meglepő, mivel egy érzelmileg visszahúzódó emberről van szó. Ez a tulajdonsága még számomra is irigylésre méltó, pedig én aztán segítek, akinek tudok. Ugyanakkor sorai mögött észrevehető az alázat lángja, annak ellenére, hogy nem voltak olyan terjedelmes munkái, mint mondjuk J.R.R. Tolkiennek. Képes volt kritikával élni saját műveivel szemben, és hajthatatlan volt az irodalmi nyelvezet egyes követelményeit tekintve.

Nagyvonalúság, alázat, önreflexió, igényesség. Úgy gondolom, ezek azok a tulajdonságok, amelyek nélkül nem lehet íróvá válni. Az írás az egyik leghálátlanabb szenvedély, csakúgy, mint a főzés, hisz nincs arányban a belefektetett munka az általa okozott élménnyel. Ha valaki úgy ül le regényt írni, hogy nem képes elfogadni a tényt, valószínűleg egy év múlva még ugyanazon a produktumon fog dolgozni, ráadásul megszámlálhatatlanul sokszor kell szóró szóra átolvasnia, az csak az idejét pocsékolja.

Azt hiszem, mindenképpen meg kellene mutatni, hogy Lovecraft milyen ember volt, elvégre sokak számára a róla kialakult kép egy merev tartású, polipcsápok által körülvett neurotikus emberkerülővel azonos, holott ő egy komplex személyiség volt, csakúgy, mint bárki más.

Saját bevallásod szerint a »grimdark« elbeszélői stílus (egyetlen) hazai művelője vagy. Ez különbözik a klasszikus rémirodalom stílusától. Hogyan lehet összeegyeztetni a kettőt? Kell-e kompromisszumokat kötni?

A grimdark az a stílus, amiben megtaláltam önmagam. Sajnos az interneten kevés hiteles információt találni róla: a pár magyar nyelvű forrás közül az egyik az én cikkem, illetve, ha a képtalálatok érdekelnek, a kereső valamiért csak mesefigurák gonosz verzióit dobja fel. Egyetlen hazai művelőjének tekintem magam, mivel tudomásom szerint rajtam kívül még egyetlen szerző sem vállalta fel, hogy kiváltképp ebben ír. Magamról viszont tudom, hogy jóformán egy mondatot sem tudok „grimdark nélkül” lejegyezni.

Ebben a stílusban a leírás tapinthatóan hű a valósághoz. A narratíva nem gonosz, csak közönyös, hisz nem kötelező profán módon körvonalazni az adott esetben obszcén vagy groteszk szcénákat. Azzal, hogy a leírás hitelességére fókuszálunk, egy határozott lépést teszünk a sötét tónus felé, mely a grimdark egyik fő sajátossága, ahogy a karakterek egyedisége is. A történet résztvevői ugyanis olyanok amilyenek: a maguk törvényei szerint jók és rosszak egyaránt (egy időben); hol jót, hol rosszat cselekednek, ez viszont az olvasó megítélése, nem a sajátjuk.

A klasszikus rémirodalom szorosabb kapcsolatban áll a maga sajátos varázsával, mintsem a grimdarkkal. Lovecraft idejében a műfaj képviselői nagyobb hangsúlyt fektettek az olyan elemekre, mint a bizarr kísérletek, az okkult tanok, metafizika és tudomány. Ezzel szemben a mai rémtörténetírókat semmi sem tartja vissza abban, hogy ezt a hangsúlyt áthelyezzük a hangulatra, a karakterek komplexitására, az élményszerűségre.”