Az angolszász fantasztikus irodalom már rég elérte azt a szintet, amikor nem lehet az egészet befogadni: felértékelődik a kiadók, a blogok, a véleményvezérek, a szaksajtó, a díjak szerepe. Nem titok közben az sem, hogy a külföldi szakportálok jelentős részét valamelyik piaci szereplő működteti, szóval csak óvatosan bízhatunk bennük. Nagyon nagy a küzdelem a figyelemért. Nem véletlen, hogy most erősödik a kultúrharc is a különböző oldalak között – persze ezt láttuk idén a világban is, de ne felejtsük el, hogy ez a konfliktus nem idén, hanem két éve kezdődött. Más okai is vannak.
Itthon egyszerűbb dolgunk van: ha egy külföldi regény eljut a magyar megjelenésig, akkor arra a regényre már egyszer felfigyelt egy külföldi kiadó, több külföldi szerkesztő megdolgozta, aztán felfigyelt rá egy hazai kiadó, mérlegelte, hogy érdemes-e kiadnia, és úgy döntött, hogy kiadja. Nagy valószínűséggel nem lesz rossz: nem egy szélsőségesen kísérletező hely a magyar fantasztikus piac. Az az importregény, amit megbízható magyar kiadó kiad, az minimum erős közepes lesz, persze ízlésfüggő is a dolog.
A magyar művekkel kapcsolatban nem ilyen egyszerű a dolog. A magyar regények ugyanis nem hogy nem mennek át sok szűrőn, de gyakran úgy néznek ki, mintha a szerzőjük sem olvasta volna őket újra leadás előtt. Gyakran görcsöl a gyomrom, ha egy magyar zsánerkönyv a kezembe kerül, mert félek, hogy rossz lesz; és két oldal után már bizonyos vagyok benne, hogy az lesz. Nem azért mert rossz az ötlet, vagy a karakterek, hanem mert az író nem tud írni. Vannak gyöngyszemek persze, meg megbízható szerzők, idén is volt pár, jövőre is lesz. Hiányzik azonban az a keretrendszer, ahol a tehetségek fejlődni tudnak. A „Nincs kifogás”-sorozat azért indult, hogy ezzel megpróbáljunk valahogy megbirkózni.