Ez mégsem Amerika

„A probléma minden esetben a bicikli túltolása, a teljes arányvesztés. Amikor a másik és saját magunk védelme olyan mesterséges burokban tart, ahová a mi világnézetünkkel nem azonos vélemények nem juthatnak el. Erre persze látunk példákat amerikai egyetemeken, legutóbb a torontói egyetem nyelvészprofesszorának nem sikerült véleményt nyilvánítania az újonnan alkotott genderspecifikus személyes névmásokról. Ugyanakkor a safe space túltolása abból a szempontból is problematikus, hogy azt a hazug képet sugallja a benne élőknek: ez a kellemes, kádnyi langyos víz az élet, aztán kívül meg vár rájuk a hidegzuhany.

Különben fel nem foghatom, hogy miért kell folyton mindenkinek végletekben gondolkodnia, így Weiss Eszternek is. A safe space bulival kapcsolatos arrogáns dühöngés nagyjából ugyanolyan túltolás, mint adott esetben maga a safe space. Miért ne tarthatnának hasonló gondolkodású emberek egy közös estét az Aurórában? A szerzőnek erre az a válasza, hogy mert az lesz belőle, mint a torontói egyetemen: »betiltanak egyetemi tanárokat, betiltanak szavakat.«

»Na de várj, na de várj, ez mégsem Amerika!« – ahogy ezt a Vidámpark zenekar már 1996-ban megénekelte. A helyzet azóta sem változott sokat. A kanadai történetnek közelében sem vagyunk, ez még mindig a több millió vak komondor országa, hahó! Nem toljuk túl az emberi jogokat, mert annak az volna a feltétele, hogy először megteremtjük az emberi jogok minimálisan elvárható szintjét, ami pusztán annyit jelentene, hogy mindenki éli az életét, ahogy akarja. Ebben mondjuk nem állunk olyan túl jól, nyilván fásultságunk és eszköztelenségünk vezet odáig, hogy minket valójában nem érintő problémákról vitatkozzunk. Te, Weiss Eszter (amúgy mi az igazi neved?), meg én, az a harminc ember az Aurórában, meg egy maréknyi másik, akik elolvasták a te szövegedet és az enyémet, megmosolyogtatóak vagyunk, pusztító vihart kavarunk a biliben.”